Kedves Pongrác,

Ázsiában vagyok, Tajvanon, a taipei repülőtér egy elegáns várójában vagyok, mert várakoznom kell, egészen pontosan öt órát kell eltöltenem valahogy és valamivel ezen a délelőttön, december 24-én, és én, ahogyan az egész utat, úgy azt is jó előre elterveztem, hogy ezen a napon, karácsony délelőttjén levelet írok majd neked a Taojüan Nemzetközi Repülőtérről. Kézzel írom a levelet egy hosszú faasztalnál, ahol teljesen egyedül ülök, mert karácsony van, és ilyenkor a repterek még Ázsiában is üresebbek a megszokottnál, egyedül ülök ennél a hosszú asztalnál, és hiába a rengeteg konnektor és csatlakozó körülöttem, én kézzel írom ezt a levelet neked, tehát ez afféle különleges, manapság igen közkedvelt technikával, kézműves technikával, tehát kézzel készülő levél lesz, amit a tervek szerint majd holnap, december 25-én a bangkoki hotelszobámban másolok át a számítógépembe, és küldök el neked karácsonyra.

Életed ötödik karácsonya ez, Pongrác, amiből én – áldassék érte az Úr – hármat Európán kívül töltöttem, az elmúlt három év karácsonyát, és ennek, vagyis távolmaradásomnak okát, ha keresnéd, leginkább éppen a karácsonyban érdemes keresned, de nem jött még el az ideje annak, hogy te cselekedetek okai után kutakodj, ezt az ünnepet neked találták ki, érted van, ami pedig a szüleidet illeti, ne féltsd őket, nekik is jut öröm ebből, az pedig te vagy. A levelet egy borítékra írom, egy A4-nél valamivel nagyobb szabványú borítékra, amit még Okinawán vásároltam, amikor feladtam egy 555 gramm súlyú könyvet egy Nagojában élő magyar embernek. Az ujjaim begörcsölnek a szokatlan erőfeszítéstől, kirázom a csuklómat, mint egy vizes konyharuhát, és ahogy körülnézek a váróban, látom, hogy időközben mindhárom sarkot elfoglalta egy-egy telefonját nyomkodó ázsiai utas, úgy néznek rám, mint valami miniszterre, aki együttműködési szerződést ír alá a kamerák kereszttüzében, mert ők ilyet ritkán látnak, az biztos, de más is eszembe jut erről, Pongrác, és erről szerettem volna ma mesélni neked.

Egy szingapúri légitársasággal utaztam ide, Tajvanra, Japánból. Azért tartom fontosnak hangsúlyozni mindezt, mert a napokban hozták nyilvánosságra a legújabb PISA-felmérés eredményeit, amely sok felnőtt honfitársunkban, tehát a szüleid és nagyszüleid kortársai körében azt a félelmet keltette, hogy a magyar gyerekek, vagyis a te kortársaid hülyék, illetve hülyék lesznek, ha nem változnak a dolgok, még nem látni, hogy milyen mértékben, de ha mások nem hülyülnek ilyen intenzíven, ne adj isten fejlődnek vagy csak stagnálnak, akkor azoknál a másoknál egyre hülyébbek lesznek, például a szingapúriaknál, a tajvaniaknál és a japánoknál biztosan, akik ezen a listán az első ötben szerepelnek. Együtt utaztam ma e szingapúri és tajvani és japán gyerekekkel és az őket nevelő és iskoláztató szüleikkel, együtt utaztam velük karácsony napján, mert nekem még nincsen gyermekem, és ezért megtehetem, hogy ne legyek otthon az ünnepek alatt, amikor együtt örülnek okos és hülye gyerekek a karácsonyfák alatt, szerte a világban. Biztos vagyok abban, hogy sokat tanulhatnánk és tanulhatnál te is ezektől a szingapúri és tajvani és japán emberektől, de sajnos abban is biztos vagyok, éppen az eredményeink és a tendenciák tükrében, hogy nemhogy sokat, de semmit sem fogunk tanulni tőlük, mert nem tudjuk, hogy érdemes lenne tanulnunk tőlük, nem tanítanak meg arra, hogy érdemes lenne tanulni tőlük, márpedig az első lépés mindenekelőtt ez lenne, figyelni kéne megtanulnunk, hogy a fejlődés útjára léphessünk, de hát a kelet-európai ember olyan,mint a kutya a tanyán, akinek elszakad a lánca, és a csirkék közé vetve magát mindent felzabál, megszokta, hogy naponta csak egyszer kap enni, és képtelen türtőztetni magát, tehát nem lesz nekünk használható, tanulásra és tapasztalatra és fejlődésre képes tudásunk, mert az csapatmunka eredménye, és nálunk csapatban egyedül a farkasok dolgoznak.

Úgy tűnik, Pongrác, hogy ebből a mocsárból nincs kiút, ugyanabban a mocsárban gázolva nősz majd fel, amiben én, én, aki egy kínai tollal írom most neked ezt a levelet egy japán borítékra egy elegáns reptéri váró hosszú, fából készült asztalánál, Tajvanon, és ez a kép, bár mesterkélt – de ha eltekintünk a fikciótól – mégis hűen tükrözi a két civilizáció és a PISA-teszt eredményei mutatta különbségeket, mert míg itt Ázsiában a nyugat vívmányait nem pusztán használják, de miután darabokra szedik, újra összeszerelik, majd a maguk igényei szerint alakítva át építik be a kultúrájukba, addig Európa, az a penészes francia sajt, az a megrogyott olasz templom, az az elhordott spanyol bőrcipő csak fogyasztja az ázsiai innováció termékeit, de nem érti és használja és tanítja gondolatait és tudását, és ijedtében, hogy mindezt az impotenciát és enerváltságot kezdi felismerni, nem tervezéshez és tanuláshoz, hanem kapkodáshoz lát, az omladozó templom oldalában állva büszkén várja, míg rádől az ő gyönyörű építménye. Utoljára 2000-ben írtam kézzel ilyen hosszú levelet, pihenek egyet és rágyújtok, Pongrác, mert itt – még ha sétálnom kell is érte vagy nyolcszáz métert – természetesen megtehetem.

Mióta úton vagyok, és a húsz nap alatt ez lesz a hetedik repülőutam, egyetlenegy reptér kivételével mindenhol rá tudtam gyújtani kulturált és humánus körülmények között, Oszakában, Amami Oshimán, Nahában, Tajvanon, de még Helsinkiben is, ahonnan felszállva elhagytam Európát, hogy egyetlenegy ország, Oroszország légterét érintve máris, kilenc óra alatt a szomszédos Japánban találjam magam, szóval még Finnországban is rágyújthattam, hiszen az ő országuk is ott van abban az első ötben azon az eredménylistán, még ők sem bélyegeztek és kínoztak és aláztak meg azzal, hogy nem gyújthattam rá, erre egyedül a felsorolt országoknál sokkal magasabb civilizációs szinten álló Magyarország törvényei vetemednek, mert mi, Pongrác, mi aztán élen járunk a fejlődésben, nálunk nincs dohányzó a reptéren, mint holmi elmaradott finneknél és japánoknál és tajvaniaknál. Én még soha nem töltöttem a karácsony napját reptéren, különösen nem három reptéren, és azt kell mondjam, Pongrác, kellemesen csalódtam, mi több, immáron tudom, hogy a repülőtér, minden előzetes várakozásommal ellentétben, és különösen az ázsiai repülőtér a legáldottabb, legbékésebb és legmeghittebb hely, ahol az ember a szenteste napját töltheti, és ha tehetem, én mostantól minden december 24-ét repülőtéren fogok tölteni, mert nincs a világon békésebb hely december 24-én a repülőtereknél.

Az egyik ilyen oda-vissza nyolcszáz méteres sétám alkalmával, amikor dohányozni mentem megszámoltam, hány európai ember jön velem szemben ezen a hatalmas repülőtéren, és amikor visszaértem az elegáns váróba, leírtam a boríték tetejére, hogy huszonkettő, huszonkét magányos ember, többnyire férfiak, de közülük egyedül én írtam neked kézzel levelet erről a repülőtérről karácsony délelőttjén, ezen a csodálatos napon, amire, ha majd kérdezik, hol töltötted 2016 karácsonyát, azt felelem: Okinawán, Tajvanon és Bangkokban, mert nekem még nincs gyermekem, de ha lesz, akkor iskola után, titokban, hogy a főttkrumpli-szagú pedagógusai meg ne tudják, emlékeztetem majd arra, hogy születésekor a fenekén kis piros pöttyök voltak, és erről soha, de soha nem szabad megfeledkeznie.

A szerző Távol-Keletről keresztfiához írott levelei korábban a Népszabadságban jelentek meg.