Diurnus neve az 1980-as évek közepén a Magyar Nemzet napilap olvasói számára fogalom volt, az idő tájt kevesen is emlegették polgári nevén, Bodor Pálként. Tabudöntögetően sarkos, máskor „csak” ravasz módon becsempészett, ám megkerülhetetlen információmorzsákat felhangosító napi, szigorúan egy flekknyi (egy gépelt oldal terjedelmű) jegyzetein nőtt fel a rendszerváltók nemzedéke.

Bodor Pál 1983-ban, 53 évesen, települt át Erdélyből. (A drámai családi döntéseket is követelő menekülési história felkavaró részleteiről, leánya, Bodor Johanna táncművész írt először három esztendeje megjelent Nem baj, majd megértem című kötetében). A filozófia szakos, több nyelven beszélő Bodor 1947-ben lett újságíró, majd jegyzett író. Több évtized alatt vált a kisebbségi ügyek szakértőjévé, némi befolyással bíró főszerkesztővé, előbb a Kriterion Könyvkiadónál, majd a bukaresti rádió és televízió magyar-német adásainak élén. Ezen posztjáról 1979-ben mondott le, és kezdte szervezni a nagy áttelepülési akciót.

Kaján Tibor rajza

1984-ben lett a Magyar Nemzet munkatársa, s a kezdeti tapogatódzás után talált rá a pillanatok alatt meghökkentő sikert arató műfajára. Rovata írói és közéleti publicisztika volt a javából, de az ma még felmérhetetlen, hogy a termékeny zsurnaliszta jegyzetfolyama joggal takarja-e el az életművet, regényeit (például a megrázó Apám könyve, avagy haldoklás anyanyelven címűt), vagy tengernyi tanulmányát és közéleti munkásságát. Mindenről azonnal volt elgondolkodtató véleménye, elévülhetetlen érdeme, hogy minitárcáiban mindennapos témává tette a kádári politikai időszakának „kényes” kérdését, az erdélyiséget. Az írói tömörítés és a láttató erő, értelmiségiként az íráskényszer és a hatni akarás mániája jellemezte.

A Diurnus- és Bodor Pál-írások körüli egyöntetű lelkesedés a pártosodó rendszerváltás idején roppant meg: a Magyar Nemzet privatizációjánál az „erdélyi taktikát” folytató, mindenkor békíteni szándékozó és megegyezésre törekvő Bodor többszörös kereszttűzbe került. Régi (akkor: magyardemokratás) barátai nem tudták megbocsátani, hogy miért paktál le a szabadelvűekkel, akik viszont a túlságosan megértő attitűdjét, meg baloldali kokettálását kifogásolták. Jószerével nem akadt olyan oldal, vagy olyan oldali személyiség, amellyel, illetve akivel Bodor ne keveredett volna – naivnak bizonyult megfogalmazása szerint: „baráti” – vitába. A polémia életeleme volt, s egyben önsorsrontó tevékenysége is. 1991-től, amikor a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnökévé választották, már a múltját kezdték célba venni, mondván főszerkesztőként olyannyira kiszolgálta a Ceausescu-rendszert, hogy nem akad egyetlen olyan erdélyi író sem, aki kezet fogna vele. E támadást követően még szokatlan szolidaritási megnyilvánulást könyvelhetett el: a vele esett méltánytalanságot az erdélyi elit egymással is perlekedő reprezentánsai közös nyílt levélben utasították vissza.

Már kevésbé jött ki jól abból a 2005-es interjúból, amelyet a Hetek című lapnak adott, s melyben egy „most készülő” kisregényének ihlető témáját is elárulta, vagyis azt, hogy a román titkosszolgálat tőle is kért magyar származású írók műveiről úgymond szakvéleményt. Vagyis besúgó volt – született meg a máig szállongó, ám azóta sem bizonyított vád, melyet Bodor végig tagadott , hozzátéve, hogy az öt évtizeddel korábbi kényszerszakértősködésének azóta is betege, ezt próbálná kiírni magából.

A beharangozott kisregény azóta sem jelent meg, az ügy után az idősödő és mind több betegséggel viaskodó Bodor lassan-lassan elhallgatott.

Fél évtizednyi csendet tört meg a szómágiás író halálhíre.