Március 25-én, szombaton színpompás külsőségek közepette ünneplik az EU állam- és kormányfői, valamint az uniós intézmények vezetői az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) életre hívó Római Szerződés aláírásának hatvanadik évfordulóját.

A különbség azon nevezetes 1957. március 25-e és a jelenlegi között a világpolitikai konstellációtól függetlenül sem lehetne égbekiáltóbb. 60 évvel ezelőtt a szerződés nyomdai munkálatainak és postai szállításának elhúzódása miatt a hat alapító tagállam, Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország miniszterelnökei és külügyminiszterei üres lapokat láttak el aláírásukkal a ceremónia során, de a dokumentum tartalma lefektette a világ legszofisztikáltabb és legfejlettebb szupranacionális gazdasági, illetve később politikai integrációjának az alapjait. Az Európai Közösségek, majd az idén ugyancsak 25. évfordulóját ünneplő Maastrichti Szerződéssel létrehozott Európai Unió nemcsak a békét és prosperitást garantálta az elmúlt több mint fél évszázad során. Az integrációnak köszönhetően válhattak újra globális politikai és gazdasági tényezővé – legalábbis együtt – az európai kontinens országai a kétpólusú világrend felbomlását követően, mely addig megosztotta és másodrangú szereplővé degradálta őket. Ma, legalábbis Nagy-Britannia kiválásának hatályba lépéséig, az Európai Unió a világ legnagyobb kereskedelmi hatalma. Minden hibája és defektusa ellenére egy olyan sikersztori, melynek a felelős politikai józanság határain belül számunkra európaiak számára nem létezik alternatívája.

A siker azon is lemérhető lenne, hogy az egykori hat alapító taggal szemben ma 27 Uniós tagállam képviselői kívánják lerakni az új, immár Nagy-Britannia nélküli, jövő Európai Uniójának alapjait. A várhatóan körülbelül két oldalas nyilatkozat szövege ugyan ott lesz az aláírók előtt, most azonban tartalmilag lesznek szinte üresek a lapok. Az előzetesen kiszivárgott információk szerint semmilyen, a jelenlegi status quo-t bármilyen formában is meghaladó, tartalomra nem lehet számítani a dokumentumban, mivel a tagállamok semmi ilyesmiről nem voltak képesek konszenzust kialakítani. Hiába a hivatkozások az integráció szilárdsága iránti elkötelezettségre, vagy a minden eddiginél erősebb egységre és egymás iránti szolidaritásra, e szófordulatok valójában fügefalevelekként takarják a politikai tartalom szinte teljes hiányát.

2016 őszén a pozsonyi csúcstalálkozó záródokumentumában az uniós állam és kormányfők úgy fogalmaztak, hogy az elkövetkezendő hónapok során egy támogatásra méltó, vonzó Európai Unió vízióját dolgozzák ki és teszik le képletesen az európai polgárok asztalára. Ezzel szemben joggal állítható, hogy Európa ma talán távolabb áll bármifajta közös víziótól és annak egységes politikai támogatásától, mint valaha. Az Uniós intézmények bizonytalanok, a tagállamok pedig megosztottak. Az Európai Bizottság által kidolgozott és márciusban napvilágot látott, az Unió jövőjéről szóló Fehér Könyv is inkább hat lehetséges forgatókönyvet ajánl a tagállamok és az uniós polgárok figyelmébe, ahelyett, hogy legalább a Bizottság részéről egy egységes jövőképet és politikai programot vázolna. (Hogy melyik forgatókönyvet találja szimpatikusnak, arról itt szavazhat.) A tagállamok tekintetében ráadásul még a csúcstalálkozó előtti napokban is folyamatosan kérdéses volt, hogy a görög és a lengyel aláírás egyáltalán rákerül-e a szimbolikus ünnepi nyilatkozatra. Sőt, az unos-untalan hegemón pozícióval vádolt Németország sem tudta elérni, hogy a dokumentum egyértelműen állást foglaljon a többsebességes integráció célkitűzése mellett.

Tíz évvel ezelőtt, a Római Szerződés aláírásának 50. évfordulója alkalmával rendezett berlini ünnepségsorozat idején az európai integráció addigi történetének zenitjén állt. Bulgária és Románia csatlakozásával épp lezárult a keleti bővítés történelmi léptékű projektje. Az év decemberében a 2004-ben csatlakozott országok is beléptek – Ciprus kivételével – a schengeni övezetbe. Az Euro, és ezáltal az integráció együttes mélyítésének a projektje vonzónak és szinte megkérdőjelezetlennek tűnt. Az azóta eltelt időben az olvasó számára is ismert módon azonban válság válságot, kihívás kihívást ért az integráció számára. A globális pénzügyi válságot a szuverén hitelválság és az Eurozóna válsága követte. A 2011-es arab tavaszra adott hibás és elégtelen politikai válaszok egyenes úton vezettek a 2015-ös menekültválsághoz. 2014 óta Oroszország újra nyílt biztonságpolitikai fenyegetést jelent az EU számos tagállama és az integráció egysége számára. Az előretörő antipluralista és illiberális populizmus pedig a liberális demokrácia végzetesnek tűnő megroppanásához vezetett Magyarországon és Lengyelországban, komoly kihívás elé állítja a felelős politikai elitet szinte minden tagállamban, és tagadhatatlan szerepet játszott a Brexit-döntés bekövetkeztében. A 25-i ünnepség szinte szimbolikus ellenpontjaként március 29-én London aktiválni fogja az Európai Unióról szóló Szerződés híres-hírhedt 50. cikkelyét, és azzal jogilag is kezdetét veszi az Egyesült Királyság kilépése az európai integrációból, első tagállamként annak történetében.

Az Európai Unió jövőjének jelenleg tanácstalanul üres lapjait majd csak a francia és német választási eredmények kezdik valódi tartalommal megtölteni. Marine Le Pen elnöksége a történet ma ismert formájának a végét jelentheti, míg egy ambiciózus német-francia tandem újjászületése pedig a szükséges politikai löketet adhatja meg az a Brexit utáni Európa új alapjainak a lefektetéséhez.

Szinte általános kérdéssé vált manapság, hogy mit ad, mit adhat nekünk az Európai Unió, ami legitimálja a létezését. Tény, hogy az EU válsága jórészt ún. output-legitimációs válság, vagyis az uniós intézményrendszer „teljesítménye” sok esetben nem felel meg sem az európai polgárok, sem az egyes tagállami elitek végtelenül szerteágazó elvárásainak. Ugyanakkor az európai integráció végső értelme és teljesítménye végtelenül egyszerű: még számítunk mi, európaiak a globális játszmában, amire külön-külön közülünk senki, sem Németország, sem Franciaország, sem más európai állam nem lenne többé sem gazdaságilag, sem politikailag képes. Vagyis józan önvédelmi reflexből is érdemes lenne újrafogalmazni a kérdést, és inkább úgy feltenni, hogy mit tehetnénk többet a magunk részéről mi európaiak az Európai Unióért, melynek akadozó politikai teljesítménye túlnyomórészt a tagállamokra, azok gyakran kizárólagos önérdekkövetésére, konszenzusképtelenségére, továbbá a nemzeti politikai elitek ugyancsak gyenge szakpolitikai teljesítményére, és bűnbakképzésére vezethető vissza. Nem utolsó sorban pedig magyarként is érdemes lenne külön reflektálnunk arra, hogy a közös költségvetésből arányaiban az egyik legnagyobb hasznot húzó országként milyen Magyarország uniós politikai teljesítményének mérlege. A válasz nem nehéz. A 2011-es magyar soros EU tanácsi elnökség óta ez a mérleg szégyenteljesen destruktív.

 (A szerző politológus, külpolitikai elemző)

A hvg.hu az Európai Parlamenttel együttműködve számol be ebben a fél évben az uniós intézmények tevékenységéről, a közösséget érintő döntésekről, és ezek hatásairól. Az EP a tartalomért nem vállal felelősséget.