Nem lehet egyszerre két esküvőn táncolni. Vagy azt gondoljuk, hogy a gettó falainak leomlása tragédia volt, vagy azt, hogy esély az emelkedésre, a befogadásra, anno akkor a magyar zsidóvá válásra. Aki azt gondolja, hogy az emberek nem egyenlők, ne hivatkozzon a nemzeti liberalizmus, a szabadságharc és végső soron a francia forradalom és a felvilágosodás örökségére.

Egy neológ rabbi, Bernstein Béla ’48-ról szóló hazafias művével házal, azt adja ki újra a magyar szabadság ünnepén Köves Slomó Egységes Magyarországi Izraelita Hitközsége (EMIH). Ez a csak látszólag nem túl érdekes hír azért fontos, mert lehetőséget teremt a tiszta beszédre arról, ki kicsoda valójában, és rámutat a teljes magyar vallásos zsidóság belső problémáira.

Born in the USA

A mozgalom, amelynek Köves rabbi az arca, 29 éve landolt Magyarországon, és a rossz állapotban lévő hazai zsidó intézményrendszer a 40 évig tartó létező szocializmus bukásakor még örült is a külföldről érkező, önzetlennek tűnő segítségnek, az amerikai, de mégis tradicionális know-hownak az újrakezdés pillanatában. A támogatottból konkurenciává kinövő „egyházi/felekezeti” képződménynek még örülni is lehetne, hiszen a verseny mindig mindenhol csak jó, ha az emberek, a vallás „fogyasztóinak” kegyeiért zajlik, ha tetszik, piaci alapú, és nem a politikai hatalom, a befolyásszerzés a célja, ha nem közpénzek körüli tülekedés csupán. Most sajnos az utóbbiról van szó. Ez az oka az őszintétlenségnek. Messziről kell indulnunk.

A zsidó misztikus teológiában a zsidók folyamatos üldöztetése miatt az idők során megjelent és megerősödött egy a Biblia eredeti tanításától igen távoli és félreértelmezett zsidó kiválasztottság képzete.

A hamis „kiválasztottság” vigaszul szolgált és megtartó erőt jelentett a szenvedések során, érthető, hogy a fájdalmak életre hívták, de ettől még erkölcstelen és hazug. Ez a teológia áthidalhatatlan minőségi különbséget lát zsidó és nem zsidó eredetű emberek között. Szembekerül a zsidóság, kezdeti, alapvető erkölcsi és vallási elveivel, melyek szerint mind egyformán Ádám és Éva gyermekei vagyunk és az első zsidó, Ábráhám a népekért küldetik el, a Tóra a népeknek bemutatott performansz forgatókönyve: a zsidóság célja az emberiség szolgálata.

A befogadó, kedves démonok

A démonizált nem zsidó világ képe, ahonnan semmi jó nem származhat, ez a középkori „gyógyszer” csapdába ejtette a zsidóságot a felvilágosodás kezdetétől fogva.

Amikor tömegesen szembesültek a gettóból kiáramló zsidók – főképp Nyugat- és Közép-Európában – azzal, hogy a „népek” között igenis van szeretet, megértés, önzetlenség és főleg tudás az emberről és világáról, akkor rájöttek, hogy a beléjük vert tanítás hamis.

Mit kezdhetett volna azzal ez a bezárkózó gondolatrendszer, hogy az emberek közül sokan a Tóra általuk megalkotott olvasata nélkül is képesek elérni a legmagasabb erkölcsi minőséget? A kedves szomszéd, a jóságos uralkodók és humanista törvényalkotók akkora „robbanást” és felzúdulást keltettek, mint a többségi társadalomban pár évszázaddal korábban Amerika felfedezése, vagy a Nap-központú világkép megszületése.

És mivel a rabbik egyedüli tekintélyként állították be magukat az ókor vége óta, a többség lassan, a XX. elejére, kevesebb mint kétszáz év alatt, kiiratkozott a zsidó vallás aktív gyakorlásából, illetve legfeljebb néhány „néprajzi jellegű” külsőség megtartására korlátozta, és az, hogy a csodarabbik világa ragaszkodott az illúzióihoz, és még inkább megkérdőjelezhetetlenné tette a rabbinikus tekintélyt, ezt a folyamatot csak felgyorsította.

Akik a fényt sötétségnek látják

A felvilágosodás, majd a napóleoni hadak, amelyek Amszterdamtól Rómán át Moszkváig berúgták a gettók kapuit és lerombolták a falakat, több helyen találtak zsidó ellenérdekeltekre, mint gondolnánk. A legtöbb rabbi – főképp Kelet-Európában – az események ilyetén alakulásában nem lehetőséget, hanem veszélyt, nem szabadságot, hanem a romlás fenyegetését látta. Az üldöztetésre volt receptjük, a szabadságra nem.

A reformkor a napóleoni háborúk füstjeinek eloszlása után kezdődött, a liberális magyar nacionalizmus a felvilágosodás örököse volt. Minden előjog vagy röghözkötöttség, jogfosztottság ellenében írt és alkotott mindenki, akit szeretünk és tisztelünk a magyar történelem egyik legnagyobb és legtermékenyebb évszázadából. A honi zsidóság nagy része a magyar elit importálta francia modellre igent mondott, és növekvő számban, rohamos tempóban vált magyarrá, mert zsidók számára sem a gettók visszaállítását ígérte a reformkor, hanem befogadásukat a nemzetbe.

Ez az ígéret állította a szabadságharc oldalára azokat a magyar zsidó honvédeket, akik tömegesen kockáztatták az életüket a magyar szabadságért, elég volt ehhez számukra a puszta, akkor még beváltatlan ígéret. Ők a szabadság hívei voltak, a szabadság ellenségei ebből kifolyólag nem az örököseik. Önfeláldozásuk krónikása, Bernstein Béla a „gójok”, a magyarok nacionalizmusának lelkes híve volt. Elvetette a felsőbbrendűség teológiáját, és visszatért a Bibliához.

Bernstein Béla rabbi, a hívő krónikás

Az EMIH újra kiadja Bernstein Béla könyvét, ügyes politikai sakkhúzással zászlajára tűzi a magyar nacionalizmust, és egy neológ rabbit reklámoz, miközben irányzatuk alapítója, aki máig meghatározza szellemiségüket, élesen szemben állt a modernitással, az ezzel a végletekig dacolni próbáló cári orosz birodalom híve volt, és a gójok démonikus világát Ádám-alattinak, emberalattinak tartotta.

Tánjá című, 1797-ben megjelent főművében ezt ki bővebben ki is fejti az: 1., a 6., a 19. és a 46. fejezetben. Erre a könyvre a rebék későbbi 6 generációja alapozta a tanításait, így a legutolsó is, aki 1965-ben kifejtette, hogy zsidóra és nem zsidóra, mint külön teremtményekre kell tekinteni.

A valóban magyarrá vált zsidóság legnagyobb vallási mozgalmát, a neológiát ugyanakkor kiátkozta az ortodox világ, az EMIH sem tekinti rabbinak a Rabbiképző végzettjeit, döntéseink számukra semmisek, legnagyobbjaink, köztük Bernstein Béla is, renegátok csak, és többek között pont azért, mert ezzel a világlátással szakítottak és átértékelték a történelem tükrében. Ez a kiközösítés sem volna baj önmagában. Mindenki azt fogad el, amit és akit akar, olyan filozófiát vall magáénak, amilyet szeretne.

A baj az őszinteség hiánya, hogy Bernstein Béla hol neológ hitehagyó, hol pedig, ha politikailag így éri meg, a magyar szabadságharc kiváló történésze számukra, és így tovább.

Joggal kérdezhetjük: mi közötök Nektek 1789-hez, 1848-hoz, pláne mi közötök Bernstein Bélához? Talán már nem hisztek a mozgalmatok fő művében – ami mindennapi kötelező olvasmányotok, és mindig magatoknál hordjátok – arról, hogy a gójok megváltoztathatlanul rossz, démoni lelkek?

Az EMIH valójában csak a PR-eszközök kétségkívül ügyes használatában bizonyul modernnek, de élni a modernitás adta lehetőségekkel még nem ugyanaz, mint hinni bennük. Ez csak a modernitás abúzusa.

Ugyanakkor ezen borongósabb dualisztikus világlátás nem csak az EMIH sajátja, liturgiánk egy része még mind a mai napig szintén magán visel hasonló, nyelvi „fordulatokat”, amelyeket lehet – csak nehéz – másképp magyarázni más tartalommal feltölteni.

Viszont mindezekről tudjuk, hogy mikor, hogyan és minek a hatására keletkeztek. Az önvizsgálat, az átértékelés nagy feladata még nálunk sem teljes, a mi „II. Vatikáni Zsinatunk” még nem végzett a munkával a más vallásokhoz fűződő kapcsolatunkat illetően, a mi „Nostra Etaténkat” még nem fejeztük be egészen. A reformszellem XX. századi, holokauszt utáni megtörése, az újraértékelési folyamat befagyása, a bizalmatlanság felülkerekedése a magyar zsidóságban érthető, de ma már nem halaszthatjuk tovább, hogy a tipikusan középkorit, az etikátlant, a bibliaival végső soron szembenállót hagyományunkból kiemeljük, deaktivizáljuk, és lexikonok és történelemkönyvek temetőjében helyezzük örök nyugalomra.

Tovább kell haladnunk Bernstein Béla és társai útján ahhoz, hogy a saját hagyományaihoz méltó, azzal a modernitásban is élni tudó, befogadó magyar neológia a kiválasztottság téves és gőgös értelmezésében hívő EMIH hiteles alternatívája lehessen.

A szerző a Mazsihisz rabbija.