Tulajdonképpen nemigen van mit csodálkozni azon, hogy a ner gépezete ismét teljes gőzzel a hajléktalanok ellen fordult. A menekültekkel riogatás, a menekültek elleni uszítás nagy napjaiban hirtelen az addig páriának tekintett hajléktalanok is elfogadhatóbbá, már-már szegény, segítségre szoruló honfitársainkká váltak a hivatalos és magánjellegű propagandában (amúgy hadd mutassak rá: a hajléktalanok szegény, segítségre szoruló honfitársaink). A menekültek azonban elfogytak, nem jönnek (ha jönnek is, titokban, mert befogadásuk rosszul hatna a propagandára) – a hajléktalanok pedig újra visszakerültek arra a helyre, amelyik a társadalom egyik jelentős része szerint megilleti őket.

Illetve, hát éppen arról van szó, hogy semmilyen hely ne illesse meg őket: a hely nem jár, azt ki kell érdemelni.

Hogy lehetne másként értelmezni Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter azon kijelentését, hogy: „Senkinek nem joga, hogy a közterületet használja.” Orbitális marhaság? Kétségtelenül. Jogi nonszensz? Természetesen. Ennél azonban egyértelműen több is: a ner nyelvezetében a közterület elveszti közterület jellegét – az ország, a fizikai tér, a létezés, az úgynevezett „közjavak” (mint a levegő, a víz, a napfény stb.) senkinek sem járnak automatikusan. A jogok is inkább kegyekként értelmezhetők, és az állam lényege nem az államhoz tartozó állampolgárok életének garantálása, a közös szabályrendszer kialakítása, egyfajta modus vivendi megteremtése, hanem önmaga. Bár az üzenet tárgyai (és még véletlenül sem alanyai) a hajléktalanok, ám mindez nem róluk szól, hanem sokkal többről: az öncélú, kisajátított, magában és magáért való államról. A zárt körű részvénytársaságról. Hiszen hogy is folytatja Gulyás Gergely? Senkinek sincs joga a közterülethez, „pláne, ahogy a hajléktalanok használják”. Na pláne!

És itt jön a ner-nyelv csavarja (talán nem árt rámutatni, hogy a ner-nyelv jellemzően, de nem kizárólagosan a Fideszé, hanem azé a rendszeré, amit létrehoz, ideértve a politika más szereplőit, valamint az úgynevezett és sokszor hivatkozott „közvéleményt” is.) A ner-nyelv kirekesztő, elidegenítő szemlélete szerint a hajléktalan könnyen beazonosítható, sajátos jellemzői vannak, akivel szemben (akinek elutasításában) a ner ideális polgára meghatározhatja magát. A hajléktalan egyszerre riasztó („büdös”, „hangoskodik”, „ő tehet róla” stb.), ijesztő (a lecsúszás lehetőségének mindig reális veszélyére, a mai Magyarország lakosságának legáltalánosabb, állandó és teljesen reális szorongására figyelmeztet), kiszolgáltatott – vagyis támadható. Akárcsak a menekültek esetében, a hajléktalanok sem szerepelnek lényegében egyetlen politikai párt agendáján sem mint emberi lények – a magukat baloldalinak nevező pártok számára is kényelmetlenek, vagy éppen – gondoljunk csak a XIII. kerületi MSZP-nek a Fideszt is beelőző hajléktalanellenes retorikájára és gyakorlatára – kifejezett ellenségképként jelennek meg. Jószerével csak civil aktivisták, szervezetek vállalják fel a velük való szolidaritást. Ahogy a menekültek esetében is, ahol az ellenzéki pártok, amint látták a „közhangulatot” (a kreált, gerjesztett, konstruált közhangulatot), nem győzték hangsúlyozni a határkerítés fontosságát (az egyetlen Együtt kivételével, na, ők meg is nézhetik magukat).

Hiszen éppen ez, a társadalmi szolidaritás teljes (sőt totális) felszámolása az a talaj, amelyben a ner gyökerezik. A hajléktalanok jó eséllyel nem szavaznak, és amúgy sincs érdekérvényesítő képességük. Tulajdonképpen szinte erkölcsös dolog elítélni őket – persze szemforgató módon azt hazudva, hogy itt nem ellenük, hanem éppen értük jön a hatalom, hiszen megfelelő infrastruktúra áll készen a befogadásukra. (Dehogy áll, dehogy áll! Aki ezt elhiszi, nyilván azt is beveszi, hogy Magyarországon páratlan színvonalon működik a közegészségügy.) Amikor 2015-ben néhány biztonsági őr a Keletiben megvert valakit, azzal védekeztek, hogy „azt hittük, hajléktalan”. Mert az, ugye, mégiscsak más. Pedig a hajléktalan sem más. Sőt.

Hogy a hajléktalanság tiltása belekerül az ország alaptörvényébe (leánykori nevén: alkotmányába), hungarikum ugyan, de sokatmondó. Az alkotmányok általában egy-egy nép, népszövetség vagy akár az egész emberiség nagy, átfogó, szimbolikus jogait tartalmazzák, afféle keretet, alapot adva a törvénykezéshez. Magyarország alaptörvénye a jogfosztásnak, a jogtalanság kiterjesztésének ad hoc jegyzetfüzete lett, amibe a hatalom a tetszése szerint ír be bármit. Mondjuk, valamit az otthonok védelméről (mármint a hatalom otthonainak védelméről), és valamit arról, hogy a közterület nem közterület többé. „A lakás kiszorítja az embert” – írja Szathmári Sándor a Kazohiniában.

Ehhez a történethez asszisztálni, akár a Parlamentben (ami amúgy a legközebbi közterület, mégis sokan folytatnak benne üzletszerű életvitelszerűséget), akár másutt, nem csupán végtelenül embertelen, de önveszélyes is.

Mert hiába akarnak az ellenkezőjéről meggyőzni bennünket: a hajléktalanok is mi vagyunk.

KONOK PÉTER

történész