Hiába a protestáns német és a katolikus lengyel püspökök megbékélési kísérlete, Brandt térdre hullása Varsóban, német javaslat Lengyelország fölvételére a NATO-ba és az EU-ba – nincs megbékélés, nincs európaizálódás. Ma messzebb vagyunk tőle, mint húsz évvel ezelőtt. Miként nincs lengyel-orosz vagy német-cseh, román-magyar vagy szlovák-magyar megbékélés sem, s ki gondolna a szerb-horvát vagy szerb-albán békülésre. Újabb sebeket osztunk és kapunk.
Farkasházy Tivadar állítását, miszerint elbocsátása egy politikai alku része lett volna, azaz ettől tették volna függővé a rádióelnök kinevezését, Such György kabarétréfának nevezte, és megállapította: Farkasházy túlbecsüli saját jelentőségét.
Takács Albertnek látnia kell: olyan íróasztal mögött fog ülni, ahol előzőleg csak pártember, vagy – mint elődje – a miniszterelnök közvetlen bizalmasa ülhetett. S hogy újdonsült pozícióját egy belpolitikai kirakatrendezés mozzanatainak köszönheti. A pillanat diktálta rögtönzés azonban mindkét fél – a tisztségadományozó miniszterelnök és a belpolitikai szüzességét frissiben elvesztő új kormánytag – számára potenciális csapdahelyzetek garmadáját jelentheti.
A bűnbakok és nemzetárulók sorra vétele, kormányellenes kirohanások, 64 vármegye, lobogó árpádsávosok. Magyarnyúzó rácok, tótok, mócok, francúzok. Nincs a teremtésben vesztes, csak mi. Könny és harag. A hétvégi Trianon-megemlékezések nagyjából a szokásos mederben zajlottak volna, ha a fideszes Németh Zsolt nem veszi el a Trianon-specialista revizionisták elől a show-t.
