„Az ellenforradalmi felkelés célja Magyarország belügyeibe való beavatkozást, Magyarország törvényes rendjének megdöntését jelentette, amely mögött az amerikai imperializmus állt. Mivel ez az eredeti elgondolásuk nem sikerült 1956 októberében, most ismét be akarnak avatkozni Magyarország belső ügyeibe politikai eszközökkel” – adott helyzetértékelést 1957. augusztus 9-én a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány s egyben a Magyar Szocialista Munkáspárt első számú vezetője, Kádár János. Az iránymutatásként is felfogható szavak szűk elvtársi körben hangzottak el azon az ülésén, ahol a párt operatív vezetősége, a titkárság arról határozott, mi legyen a megfelelő válasz az ENSZ ötös bizottságának néhány héttel korábban közzétett jelentésére, amely a hivatalos ellenforradalmározó értékeléssel szemben 1956 októberét olyan „spontán nemzeti felkelésnek” minősítette, melyet „külső erő, a szovjet hadsereg” vert le, s ezzel a Szovjetunió az ENSZ alapokmányát is megsértette.

Az említett titkársági ülésre Szirmai István, az agitációs- és propagandaosztály vezetője (s egyre markánsabban a párt ideológusa) ötoldalas tervezetet állított össze, amely Magyarország „méltó válaszait” foglalta össze. Elképzelése szerint augusztus közepétől az ENSZ közgyűlés kezdetéig, vagyis egy hónapon keresztül jószerével minden faluban tiltakozó demonstrációt szerveztek volna, augusztus 20-án például pontosan 100 „spontán” megmozdulásra került volna sor a pártközpontból kiküldött előadóval.

Ez a terv túl van méretezve” – hűtötte le Szirmai lelkesedését Kádár. Ő a „vita” során először helyeselte, hogy a fő-főgyűlés a Szabadság téren legyen, mert akkor utána „mindenki elmenne az amerikai követség elé tüntetni”, ám a kiszemelt szónokok - közülük az ismertebbek: Darvas József író, Benke Valéria volt rádióelnök és Hadik Miklós csepeli martinász - nevét hallva csalódottan legyintett, „ezek nem szónokok”. Ezzel aztán a Szabadság téri helyszín le is került a napirendről, helyette Kádár a Sportcsarnokot „javasolta” és néhány neves embert, amit a titkártársak el is fogadtak.

Henry Cabot Lodge az ENSZ közgyűlésen a magyar kérdésről beszél - félig üres teremben. Az ENSZ tehetetlen volt. © AP

A sajtókampány még ennyi vitát sem kavart a testületben, a „kettős feladattal” mindenki egyetértett, vagyis „széles körű nyilvánosságot biztosítani a különböző tömegszervezetek, szakmai és társadalmi szervezetek által tartandó gyűléseknek, tiltakozó táviratoknak”, valamint cáfolni „az ötös bizottsági jelentés hamis állításait”. Augusztusban a gépezet be is indult. Az ultrabalos ortodox kommunista csoport lapjaként jellemezhető Magyarország című hetilap 1957. augusztus 14-én érzelmi-értelmi felhanggal közölt néhány passzusnyit a világban akkor már jól ismert és agyonidézett jelentésből, mondván, az 500 gépelt oldal teljes közlése már terjedelme miatt sem lehetséges, de „értelme sincs annak, hogy drága, importált papírt használjunk fel ennek a magyar nép ellen irányuló műnek a kinyomtatására”.

Kővágó József, Budapest 56-os polgármestere, Kéthly Anna, Király Béla 1957 januárjában. Tanuvallomást tettek az ENSZ bizottság előtt. © AP

A párt napilapja, a Népszabadság ötrészes sorozatban ismertette, mi is van „a ferdítésekben és példátlanul durva” rágalmakban hemzsegő jelentésben. Idézeteit gúnyosnak szánt, kommentáló megjegyzésekkel – „milyen jogon?”; „ejnye, ejnye nyugati diplomata urak”; a meghallgatott tanúk mindegyike „csupa »elfogulatlan« és »tárgyilagos« ellenforradalmár”; „A jog abszurduma: ha sokan hazudják ugyanazt, akkor azt a bizottság igaznak fogadja el” – szakította újra és újra félbe.

Ugyanakkor a cikközönből pontosan kiolvasható az is, mi minden fájt a Kádár-kormánynak. Nem véletlen ugyanis, hogy a Magyarországban Dobi István, az Elnöki Tanács – agyonitatott – elnöke arról nyilatkozott (az alcím szerint „perdöntő nyilatkozatot” tett), miként tette le neki az esküt a törvényes Kádár-kormány. Ugyanott, olvasólevél formájában, Angyalföld népe cáfolta az ötös bizottság azon „kitalációját”, hogy a kerület 1956-ban forradalmi szerepet vitt volna.

Az ENSZ elleni kampánynak szeptember elejétől már-már zászlóshajójává lépett elő az újraindulásra engedélyt kapott Magyar Nemzet. Az új – „a leghűségesebb pártonkívüli bolsevik” rangját kiérdemlő – főszerkesztő, Mihályfi Ernő az 1956 októberében-novemberében „megpörkölődött” napilapot szeptember 8-án új programadó hűségnyilatkozat-vezércikkel igyekezett tisztára mosni. „Egy esztendővel ezelőtt áruló politikusok és hozzájuk csatlakozott újságírók egy csoportja az ellenforradalmi összeesküvés gócává akarták tenni a Magyar Nemzet szerkesztőségét is… néhány napon át meggyalázták a lapnak a Népfronttal egybeforrt tradícióit. Megtagadjuk és kivetjük a Magyar Nemzet múltjából ezeket a lapokat és egyik legfőbb kötelességünknek érezzük, hogy jóvátegyük azokat a bűnöket, amelyeket a magyar nemzet ellen a Magyar Nemzet nevét is felhasználva elkövettek.”

Ugyancsak az első oldalon Kádár megkülönböztetett kegyben részesítette a Népfront lapját, amikor rövid nyilatkozatot adott neki. Így semmi csodálkoznivaló nincs abban, hogy aztán a Magyar Nemzet is teljes terjedelmében közölte a magyar írók – önmeghatározásuk szerint „hazafiak, a Magyar Népköztársaság hű polgárai" – tiltakozásának szövegét. Az irodalmi élet szinte minden akkori résztvevője a nevét adta ahhoz, hogy „a forradalmi munkás-paraszt kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozó véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felöl.” Ennek a nyilatkozatnak az ideája, mint annyi más, szintén Kádártól való, amit szintén egyértelművé tesz a már többször hivatkozott titkársági jegyzőkönyv.

A jelzett időszakban egyébiránt nem volt olyan nap, amikor valamilyen hír, tudósítás, vezércikk, leleplező riport ne jelent volna meg az ötös bizottsággal kapcsolatban. Az utókorból visszatekintve, a cikkekből szinte kiordít, hogy az állambiztonság, a kémelhárítás mennyire jelen volt, részben mint megrendelő, részben mint „adatszolgáltató”.

Berkesi András

Az ÁVH-s múltú – akkor még csak írójelölt, nem sokkal később a Kádár-kurzus lektűrszerzője - Berkesi András a Népszabadság 1957. szeptember 8-i számában tanúnak jelentkezett. „Azok közé a kommunisták közé tartozom, akik ártatlanul elítélve négy évet töltöttek együtt háborús és népellenes bűnösökkel, kémekkel, diverzánsokkal, összeesküvőkkel, munkás- és hazaárulókkal. (…) Felelősségem tudatában kijelentem, hogy a magyarországi politikai elítélteknek csak kis töredéke volt ártatlan, a zöme, a nagy többsége bizonyítottan népellenes és a Magyar Népköztársaság törvényeibe ütköző bűncselekményeket követett el” - indította cikkét, majd megcsillogtatva írói fantáziáját, az ötös bizottság megállapításait cáfolandó azt írta, hogy „az ellenséges elemek a börtönben is tudatosan szervezkedtek a proletárhatalom megdöntésére, és tevékenységüket egy percre sem hagyták abba.” A belügyi forgatókönyv következő fejezeteiben kurzusújságírók tálalták a titkosszolgálatok újabb és újabb „tényeit”. A Népakaratban Szenes Imre az „antidemokratikus” Keresztény Magyar Párt fasiszta kapcsolatait leplezte le, a Népszabadságban Pintér István, a Magyar Ifjúságban Sólyom József az ötös bizottság előtt – az otthonmaradt hozzátartozóik féltése miatt szigorú névtelenséggel – tanúvallomást tevőket azonosította be, majd rögvest le is „fasisztázta”, illetve „leangolkémezte” őket.

Végül következett a hab a tortán: színre lépett és masszívan beszállt a kampányba „a Nyugattól megcsömörlött polgári emigráns politikusként” hazatért Szabó Miklós. (Szabó hivatalosan csak 1984-ben leplezte le magát, noha sejteni kezdettől lehetett, hogy kémként küldték ki Ausztriába, még 1955-ben.) Az "őszinte vallomásért és tettei megbánásáért" az Elnöki Tanácstól rögvest amnesztiában is részesített megtért bárány először október 3-án tartott sajtótájékoztatót: „Amikor most a hazatérés mellett döntöttem, annak felismerése vezetett, hogy népemet véres, áldozatokkal terhes tragédiába sodorták a nyugati hatalmak, és vezetett annak felismerésére is, hogy ugyanilyen események kirobbantására folytattak és folytatnak tevékenységet azok, akik halottakkal, sebesültekkel és a családjuktól elszakadtak szenvedéseivel mit se tőrödnek. Nem véletlen, hogy hazatérésem időpontja pont az ENSZ jelenleg is folyó időszakára esik, az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy ennek talán egyes kormányok, érdekcsoportok hasznát látják, de az én népem, a magyar nép súlyosan megsínylené… népemnek nyugalomra, rendre, békére van szüksége, és nem arra, hogy a már megnyugodott kedélyeket felzaklassák.”

Ezt követően a Magyar Nemzetben Szabó vette át az ügyeletes leleplező szerepét. Sok részből álló cikksorozata első - Így toborozták a tanúkat az ötös bizottság jelentéséhez című - darabjának apró, ám jellemző momentuma, hogy az október 3-i sajtótájékoztatóján a „hamis tanúkról” Szabó azt állította, hogy 5-6 schilling júdáspénzt kaptak, néhány nappal később ugyanő már úgy emlékezett, hogy egy-egy tanúvallomás 200 schillinget ért.
Murányi Gábor