A lavina május elsején indult el, amikor a The New York Times újságírója, a 27 éves Jayson Blair beismerő választ adott egy texasi újság kérdésére, hogy plágiumot követett-e el, amikor Jessica Lynch, az Irakban eltűnt és "hősiesen" kiszabadított amerikai katona családjáról írt. Később az is kiderült, hogy Blair több mint 70 írásából 36 — köztük a washingtoni sorozatgyilkossal foglalkozó riportja — hamis interjúk, idézetek és kitalált történetek alapján készült. Miután lelepleződött, Blair távozott a Timestól. Néhány héttel később követte őt a Pulitzer-díjas Rick Bragg, akit amiatt menesztettek, mert kiderült, hogy egy, a floridai osztrigahalászatról szóló cikkét egyedül írta alá, holott azt egy szabadúszó újságíróval közösen ütötte össze.
A Jayson Blair által okozott botrányt Howell Raines főszerkesztő és Gerald Boyd szerkesztőségvezető még átvészelte, de Bragg lebukása után ők is elhagyták a Timest, mégpedig önként. Egy CNN-nek küldött rövid e-mailben Blair megbánást tanúsított: „Sajnálom, hogy több fej elhullott az események következtében, amelyeknek én vagyok az okozója. Reméltem, hogy az enyém lesz az utolsó.” De hogy mennyire volt őszinte ez a bűnbánat, az kiderül abból, hogy május elsejei lemondását követően büszkén nyilatkozta a The New York Observernek, hogy „az újságírás legzseniálisabb személyiségeit sikerült becsapnom”.
Jayson Blair egyébként is ellentmondásos figura. A CNN-nek adott interjújából kiderül, hogy sokáig mentális és drogproblémákkal küzdött, kórházi kezelésre is szorult. Több hírforrás is felveti azt a lehetőséget, miszerint a színes bőrű Blair alkalmazása annak a Raines által követett programnak volt tulajdonítható, amely alapján az etnikai sokszínűség érdekében bizonyos fekete újságírókat, mint Blair-t, a vezetőség favorizálta. E pozitív diszkriminációt a Times vezetőségét személyesen is jól ismerő Bolgár György - aki a napilap történetéről könyvet is írt - szintén megerősítette a hvg.hu-nak. A sztárolás lehetőségét azonban Blair a CNN-nek nyilatkozva kizárta:” Egyikük sem segített nekem többet, mint bárki másnak, és egyikük sem okozott nekem semmi kárt”.
Howell Raines és Gerald Boyd távozását vegyes érzelmekkel átitatott megnyilvánulások kísérték. A BBC News szerint a lap elnöke és kiadója, Arthur Sulzberger rendkívül fájdalmasnak tartja a két vezető lemondását. Hiszen a 60 éves Howell Raines alkalmazásának kezdete, 1978 óta valóban sokat tett a Timesért, és a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások előtt pár nappal kapta meg főszerkesztői megbízatását. A terrortámadásokról, illetve az azokat követő afganisztáni háborúról szóló írások 7 Pulitzer-díjat hoztak a lapnak. Az 52 éves Gerald Boyd fehér házi tudósítóként dolgozott, mielőtt a Times-hoz érkezett volna. 1993-ban azonban már itt kapott Pulitzer-díjat a Világkereskedelmi Központot ért bombatámadásról szóló tudósításáért. A magyar Pulitzer-díjas Bolgár György elmondása szerint a két vezető szakmailag alighanem kifogástalan teljesítményt nyújtott, a történtekért nem hibáztathatóak, nem az ő dolguk volt, hogy meggyőződjenek Blair riportjainak valóságtartamáról.
Vannak azonban, akik másképp vélekednek erről. Anthony Marro, a Newsday szerkesztője a The New York Times-nak nyilatkozva elmondta hogy „egy külső szemlélőnek úgy tűnt, hogy miközben nagy energiát fektettek az általuk választott történetekbe, a rutinügyekről elfeledkeztek.” Ennél azonban sokkal erősebb vádak is érték a két vezetőt, elsősorban Raines-t. Általában a túlságosan hierarchikus munkaszervezéséért és az erősen autokratikus vezetői stílusáért érték támadások. A lapnál dolgozó Jerelle Kraus a cnn.com honlapján egyenesen Caligulanak becézte Rains-t. Deborah Sontag, a The Sunday New York Times Magazine riportere pedig így nyilatkozott: „Az emberek nem érezték, hogy az ötletek szabad áramlásáról lenne szó”.
Raines és Boyd távozása mindenesetre drámai körülmények között történt. A The Guardian internetes oldalának egyik beszámolója szerint a két szerkesztő távozását tapsvihar, illetve tiszteletkönnyek követték. Búcsúzóul Raines ennyit mondott: „Tudjátok, amikor egy nagy sztori lát napvilágot, szedni kell a sátorfát”. Ezután elhagyták a Times szerkesztőségének épületét, és az odacsődült riportereknek nem kívántak nyilatkozni.
A The New York Times új, ideiglenes főszerkesztője az a Joe Lelyveld lesz, aki már Raines előtt is ugyanebben a pozícióban dolgozott. A Newsweek című hetilap egyik cikke alapján Lelyveld igen nagy népszerűségnek örvend a Timesnál, elsősorban demokratikusabb vezetési elvei miatt. Főszerkesztőségi évei alatt az újságírókkal rendszeresen konzultált, kikérte véleményüket, nem úgy, mint a most lemondott Raines. Catherine Mathis, a Times szóvivője szerint azonban Lelyveld pozíciója csak átmeneti lesz, egy éven belül valószínűleg új főszerkesztőt találnak. Megbízatása csak arra az időszakra szól, amíg a köd kitisztul, és lecsillapodnak a kedélyek.
A világ talán legtekintélyesebb napilapja azonban nem biztos, hogy símán kiheveri a traumát. Bár 2002-ben még a Fortune üzleti magazin első helyet adott neki az „Amerika legelismertebb cégei” listán a saját kategóriájában, a nagyrészt hírnevéből élő lapot egy ilyen botrány súlyosan érintheti. A BBC News cikke alapján az amerikai újságok olvasótábora folyamatosan csökken, ráadásul a demokratákhoz közel álló Times által képviselt liberális értékek egyre távolibbak az USA-ban fokozatosan teret nyerő republikánus értékrendtől. Mindezek fényében a The New York Times jövője minden, csak nem bíztató. Hogy a botrány csak feledhető kisiklásként vonul-e be a Times történetébe, az elsősorban a vezetésen, illetve az új főszerkesztőn múlik majd.