Peking jól időzített: aznap jelentette be, hogy a kínai hazai össztermék (GDP) tavaly ismét nyaktörő ütemben, 9,9 százalékkal gyarapodott, amikor Davosban megkezdődött a Világgazdasági Fórum, amelynek egyik központi témája éppen a kínai gazdaság volt. A 89 országból a svájci síparadicsomba sereglett mintegy 2300 vendég - köztük tucatnyi államfő, hétszáznál több cégvezér és bankár, valamint közgazdászok, miniszterek, szakszervezeti és vallási vezetők meg az utóbbi években elmaradhatatlan sztárok - azonban a korábbi évekkel ellentétben az idén már nem valamiféle távoli fenyegetésként beszélt a kínai gazdaságról. Kínát ezúttal sokkal inkább napi valóságként, világgazdasági potenciálként emlegették, amelytől már nem elég félni, hanem partnerként kell kezelni.

HVG

Nem is igen tehet mást a fejlett Nyugat, a kínai GDP ugyanis tavaly 2260 milliárd dollárra duzzadt, amivel az ázsiai ország gazdasága az egy évvel korábbihoz képest három helyet előrelépve - az USA, Japán és Németország mögött, megelőzve Nagy-Britanniát, Franciaországot és Olaszországot - immár a negyedik a világranglistán. Sőt egyes közgazdászok szerint a valutaárfolyam és a vásárlóerő-paritás hatását figyelembe véve talán már Németországot is letaszította a dobogóról.

A kínai statisztikai mutatók között néha nehéz eligazodni - nemcsak a külföldi megfigyelőknek, hanem még a pekingi adatgyűjtőknek is. Tavaly decemberben például egészen 1993-ig visszamenően átértékelték a gazdasági növekedési adatokat, mondván, éveken át alulbecsülték a szolgáltatási szektor teljesítményét. Így például a 2004-es nominális GDP a korábban közöltnél 16,8 százalékkal magasabb lett, és a hibajavítás nyomán a kínai hazai össztermékben egyik pillanatról a másikra akkora növekmény jelent meg, mint Indonézia éves gazdasági teljesítménye. Külföldi közgazdászok szerint a tavalyi GDP napokban közzétett 9,9 százalékos növekedési üteme is jócskán alábecsüli a valóságot, és nem elképzelhetetlen a 11-12 százalék sem.

A növekedést ismét az export hajtotta; Washington és Peking között újabb pengeváltáshoz is vezethet, hogy - amerikai becslések szerint - a kétoldalú kereskedelemben az USA hiánya elérheti a 200 milliárd dollárt. A további számok is szédítőek: tavaly Kína teljes kereskedelmi többlete történelmi magasságba, 102 milliárd dollárra emelkedett, miközben 60 milliárdnyi működő tőke áramlott az országba. Valutatartalékainak nagysága így 2005-ben 209 milliárd dollárral nőve 819 milliárdra gyarapodott. Ezzel Japán 847 milliárdja mögött a második legnagyobb a világon - egyelőre: az idén Kína megelőzheti ázsiai riválisát, tartalékainak értéke pedig meghaladhatja az ezermilliárd dollárt.

Davosban tavaly azt találgatták, eloldja-e Kína valutáját a dollárhorgonytól, és hagyja-e felértékelődni a jüant. Peking néhány hónappal később meg is tette mindkét lépést, igaz, meglehetős óvatossággal. Most viszont az volt a téma a davosi fórumon, hogy mihez kezd Peking ezzel a hatalmas valutatartalékkal, s miként menedzseli a szédítő gazdasági növekedést anélkül, hogy az túlzott kapacitáshoz vagy az infláció felgyorsulásához vezetne. Akárcsak a valutáris intézkedésnek, ennek is van világgazdasági jelentősége: a kínai - és általában az ázsiai - dollárfelhalmozás finanszírozza az USA folyó fizetési mérlegének becslések szerint immár 800 milliárd dolláros hiányát, ezen keresztül pedig az amerikai lakosság fogyasztását, ami a globális konjunktúra fontos alkotóeleme. Nem jönne persze jól az sem, ha Kína nagyot fékezne, ezzel ugyanis felborulna az amerikai fogyasztás és az ázsiai takarékosság közti kényes egyensúly.

Az egyik megoldás az lehet - hangzott el Davosban is -, ha Peking az utóbbi negyedszázad átlagosan 9,6 százalékos éves gazdasági növekedésének gyümölcseit szélesebben teríti. Ezt a kínai társadalmi folyamatok is indokolnák, a gazdasági csoda haszonélvezői ugyanis a városokban élnek, miközben a falusiak annak is örülnek, ha vándormunkásokként, szinte éhbérért dolgozhatnak. A feszültséget - amit tovább fokoz a kisajátított termőföldek miatti elégedetlenség - Peking is felismerte, ezért nemrég több intézkedést is hozott, meghirdette például az "új szocialista vidékpolitikát".

A valutatartalékra alapozva hozzáláttak a laza szociális háló megerősítéséhez is. A gazdasági növekedés export- és befektetésfüggőségét is enyhítheti, ha a GDP 40 százalékára rúgó megtakarítást bespájzoló lakosságnak nem kell majd, egészség- és nyugdíjbiztosítás hiányában, a rosszabb időkre gondolva minden garast félretennie, hanem végre többet fogyaszthat.

Kína gazdasági súlyának növekedésével együtt emelte jelenlétét Davosban. 2002-ben még csak egy kormányhivatalnok árválkodott a Fórum vendégei között, az idén már tucatnyian voltak, és megjelentek a külföldi kapcsolatokat kereső nagyvállalatok vezetői is. Annak, hogy nem utaztak oda jóval többen, egyszerű naptári oka van: Kínában ekkorra esik a holdújév, a legfontosabb családi ünnep. De már erre is született megoldás: Klaus Schwab, a Fórum alapítója és szervezője bejelentette, hogy 2007-től nyaranta Kínában is tartanak egy hasonló rendezvényt, amelyen elsősorban Ázsiára koncentrálnak majd.

Ázsia azonban már korántsem pusztán Kínát jelentette Davosban, hanem a hasonló ütemben feltörekvő, 8 százalék körüli gazdasági növekedést produkáló Indiát is. Az "India mindenütt" rendezvénysorozatra rekordnagyságú, 150 fős delegáció érkezett, ami minden korábbinál látványosabb kapcsolatépítő offenzíva volt Davosban. A Goldman Sachs amerikai brókerház előrejelzése szerint 2050-re az indiai gazdaság nagysága a mostani akár ötvenszeresére nőhet, és ezzel a harmadik helyre kerül a világranglistán. Mégpedig az USA után - addigra ugyanis a prognózisok alapján a kínai lesz a világ legnagyobb gazdasága.

NAGY GÁBOR