„Elképzelhetetlennek tartok egy bársonyos forradalmat”

HVG: Milyen irányba halad Irán, veszélybe kerülhet-e az 1979-es iszlám forradalom által meghonosított politikai berendezkedés?

E. J.: Gyengül a vallásos érzület, egyre nagyobb teret nyer a nemzeti érzés, és nő azok száma, akik szekularizációt szeretnének. Az ország 72 milliós lakosságának kétharmada 30 évesnél fiatalabb. Sokan úgy vélik, a papoknak csak vallási és szociális kérdésekkel kellene foglalkozniuk. Ugyanakkor elképzelhetetlennek tartok egy bársonyos forradalmat, úgy, mint Ukrajnában vagy Grúziában.

HVG: Akkor mi vár ön szerint Iránra?

E. J.: Szerintem a szovjet út a valószínű. A Szovjetunióban erős volt a hadsereg és a titkosrendőrség, de Mihail Gorbacsov rájött, hogy a rendszer zsákutcába jutott, fenntarthatatlanná vált, és képtelen megfelelően ellátni a népet. Iránnal is hasonló történik belátható időn belül, különösen ha Mahmúd Ahmadinedzsád marad az elnöki székben. Ő ugyanis nem képes kezelni a gazdasági nehézségeket, az inflációt és a munkanélküliséget.

HVG: Enyhülhet a feszültség az USA és Irán között?

© Bánkuti András

E. J.: Irán nem Líbia, amely megadta magát az USA-nak, és nem Irak vagy Afganisztán, amelyet katonailag leigáztak. Másrészt új elem az amerikai–iráni viszonylatban, hogy ezúttal mindkét fél ki akar békülni. George W. Bush nem használta ki a lehetőséget a közeledésre, holott Irán együttműködött az afganisztáni rendezésben a tálib kormány 2001-es megdöntése után, komoly szerepet játszott abban, hogy a bonni Afganisztán-konferencián minden fontos afgán frakció részt vett és a későbbi elnök, Hamid Karzai mögé állt. Másfelől, miután 2000-ben Bill Clinton amerikai és Mohamed Khatami elnök meghallgatták egymás beszédét az ENSZ közgyűlésén, Khatami egy kézrázás erejéig sem volt hajlandó találkozni Clintonnal. Igaz, az iráni külpolitikában nem az elnök, hanem a legfelső vallási vezető dönt.

HVG: A papság most támogatja a kapcsolatok rendezését?

E. J.: Igen, ezt bizonyítják az iraki rendezéssel kapcsolatos tavalyi tárgyalások is, amelyeket Ahmadinedzsád kormánya nem folytathatott volna a vallási vezetés engedélye nélkül. Az irániak többségében megvan a szándék a normalizálásra, mivel belátják, hogy az USA-hoz fűződő viszony helyreállítása nélkül a globalizált világban Teherán képtelen fejleszteni a kapcsolatait más országokkal, például Kínával vagy Japánnal.

HVG: No de akkor Ahmadinedzsád miért használt olyan sokáig Nyugat-ellenes retorikát?

E. J.: Erről őt kéne kérdezni. A kijelentéseivel nem Irán érdekét szolgálta, sokkal inkább az USA-ét és Izraelét.

HVG: Mi módon képzelné el a kapcsolatok normalizálását?

E. J.: Minden problémát egyszerre kell kezelni. Ha ugyanis csak egyetlen témát érintünk, sokkal nehezebb kompromisszumra jutni. A gyakorlati kérdésekben is előre lehetne lépni. Ha például az USA megnyitná a teheráni svájci nagykövetségen lévő összekötő irodáját, a tengerentúlra utazó több ezer iráni könnyebben intézhetné a vízumkérelmét, ami Washington részéről gesztus is lehetne.

HVG: A viszonyt leginkább az iráni atomprogrammal kapcsolatos vita mérgezi. Itt mi lehet a közös nevező?

E. J.: Irán aláírta az atomsorompó-egyezményt, ezért joga van kutatásokat folytatni a nukleáris technológiák, így az urándúsítás területén. Ám valóban kérdés, miért akar uránt dúsítani, ha nincs atomreaktora. Oroszország – ígérete ellenére – nem fogja befejezni a buseri atomerőmű építését, amíg Irán meg nem állapodik az USA-val az atomvitában. Szerintem Teheránnak kisebb módosításokkal el kellene fogadnia a nyugati országok ajánlatát, és befagyasztania az urándúsítást a feszültség csökkentése érdekében. Ezek után az oroszoknak sem lenne ürügyük a buseri beruházás elodázására.

HVG: Izrael a katonai fellépést sem zárta ki, ha az atomvita nem oldódik meg. Megakadályozhatja a zsidó állam az amerikai–iráni közeledést?

E. J.: Igaz, hogy Irán nyíltan támogatja a palesztin Hamászt és a libanoni Hezbollahot, de ez nem akadálya a palesztin–izraeli békének. Az iráni fenyegetést csak ürügynek használja Izrael, amely történelmi fordulóponthoz érkezett. Óriási nemzetközi és amerikai nyomás nehezedik rá, hogy vonuljon ki az 1967-ben elfoglalt területekről, és járuljon hozzá az önálló palesztin állam létrejöttéhez. De Benjamin Netanjahu izraeli kormánya ellenáll, holott az arab országok elismernék Izraelt, ha létrejönne a béke.

HVG: Irán is elfogadná Izrael létét?

E. J.: Nincs jelentősége annak, hogy Teherán mit tesz. Legfeljebb elutasítja Izrael elismerését, de akkor sem történik semmi. Az USA 50 éven át nem ismerte el Kubát, amely ettől még létezik. Történelmi lehetőség van most a békekötésre. Abdullah szaúdi király például 10 milliárd dollárt ajánlott fel a ciszjordániai zsidó telepek elköltöztetésére. A Hamász is többször jelezte, elismeri Izraelt, ha az kivonul a megszállt területekről.

HVG: A Hamász hosszú távú tűzszünetet ajánlott.

Ebrahim Jazdi

A napokban egy kórházi vizsgálat alkalmával letartóztatott 78 éves reformista politikus a Teheráni Egyetem gyógyszerészhallgatója volt, amikor 1953-ban amerikai segítséggel pucscsal megdöntötték Mohamed Moszadeg demokratikusan megválasztott kormányát. Jazdi csatlakozott a sahhal szembeni ellenálláshoz, és politikai tevékenységét 1960-tól az USA-ban is folytatta. Részt vett a ma ellenzéki pártként működő Szabadság Mozgalom megalapításában, amiért Iránban távollétében börtönre ítélték. Az 1979. február 2-ai iszlamista forradalom után a Mehdi Bazargan vezette ideiglenes kormány miniszterelnök-helyettese és külügyminisztere lett. Több ízben fellépett az amerikai–iráni kapcsolatok eldurvulása ellen. Amikor az egyetemista felkelők 1979. november 4-én megszállták a teheráni amerikai nagykövetséget, Khomeini ajatollah Jazdit küldte követnek a válság rendezésére, ám még aznap jóváhagyta a követségfoglalást. Tiltakozásul Bazargan teljes kormánya lemondott. Bár Jazdit 1980-ban képviselővé választották, később a törvényhozást is ellenőrző Őrök Tanácsa megakadályozta a demokratikus jogokat követelő, a sah híveinek meghurcolását is ellenző politikus jelölését.

E. J.: Igen, de Izrael elismerése csak idő kérdése. Nem várható el, hogy miközben Izrael nem akarja elfogadni a palesztin államiságot, a Hamász előre megtegye ezt a zsidó állammal. A béke sorsa Izrael kezében van.

HVG: Mekkora Irán befolyása a Hamászra?

E. J.: Az arab országok pénzügyi támogatásához képest nem túl nagy. A palesztin ügy arab kérdés, nem iráni. Az arab országok persze ettől még bírálják a Hamászt, amiért pénzt fogad el Irántól.

HVG: Az arab kormányok tartanak az iráni befolyás közel-keleti növekedésétől.

E. J.: De miért? Mert az araboknak elegük van kormányaik tehetetlenségéből, hogy képtelenek Izraelt békére kényszeríteni. Nem véletlen, hogy például Kairóban rendkívüli népszerűségnek örvend Ahmadinedzsád.

HVG: Az egész Közel-Kelet sorsa másként alakul, ha 1979 őszén sikerrel járnak azok a tárgyalások, amelyeket ön az iráni kormány külügyminisztereként Algírban folytatott Zbigniew Brzezinski amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadóval, mielőtt a diákok Teheránban lerohanták az USA nagykövetségét. Lett volna lehetőség a kapcsolatok fenntartására? Egyáltalán miről tárgyalt ön Brzezinskivel?

E. J.: Az 1979. februári iszlamista forradalom után a két ország között rengeteg új probléma támadt, amelyeket orvosolni akartunk. Az egyik kényes ügy az volt, hogy Teherán követelte a magát az USA-ban rákkal kezeltető sah kiadatását. Független orvosi szakvéleményt kértünk Reza Pahlavi egészségügyi állapotáról, az meggyőzhette volna népünket, hogy a sah tényleg beteg. Arra is kértük a sahot, hogy mondjon le trónjáról, és akkor magánemberként lábadozhatott volna tovább külföldön. Így csökkenhetett volna a veszélye, hogy Washington – mint 1953-ban – újabb puccsot támogat Iránban. De az amerikaiak elutasították a kéréseinket.

HVG: Pedig újabban napvilágot látott elemzések szerint az USA nem is sajnálta igazán a sah hatalmának megdöntését. Igaz ez?

E. J.: Az amerikai kormány teljes mellszélességgel támogatta a sahot, annak ellenére, hogy a brit és az izraeli kormány már a forradalom előtt két évvel a távozását tartotta volna jónak. Amikor 1978 végére világossá vált, hogy a sah hatalma végérvényesen megrendült, már késő volt a váltásra. Az USA a hidegháború idején attól félt, hogy Iránban a baloldali erők kerekedhetnek felül. Azt gondolta, hogy a hadsereg és a papság koalíciója megmentheti az országot a kommunizmustól. Egy négycsillagos tábornok személyében különleges küldöttet menesztettek Teheránba, aki arra kérte az iráni hadsereg vezető tisztjeit, ne tegyenek semmit a forradalom ellen. Persze az USA nem örült a felfordulásnak, de egyrészt nem akarta a hadsereg felbomlását, másrészt abban bízott, hogy a lelkesedés hamar alábbhagy, és majd a katonák közbelépnek. Az elképzelés nem jött be, az iráni forradalom sokkal mélyrehatóbb volt, mint azt gondolták.

KERESZTES IMRE / TEHERÁN