Jól mennek a válságban az egydolláros boltok

Az amerikai bevásárlóközpontokat üzemeltető ingatlancégek egyre több rolót lehúzó bérlőjüknek kénytelenek búcsút mondani, ezért minden új érkezőnek örülnek, és még díjkedvezményt is ajánlanak nekik. A lehetőséggel a leggyakrabban azok az üzletek élnek, amelyek termékeik 30–70 százalékát egydolláros egységáron kínálják, és ritka, hogy valamit tíz dollárnál drágábban adjanak. A gazdasági válság miatt apadó családi kasszák kezelői – az USA-ban a bevásárlások oroszlánrészét végző háziasszonyok – mind gyakrabban térnek be az egységáras hálózatok piacát uraló három cég, a Dollar General, a Family Dollar Stores vagy a Dollar Tree valamelyik egységébe. Azok száma ráadásul a vállalatok tervei szerint az idén több százzal bővül, miközben a hagyományos szupermarketek legfeljebb visszafogottan növekednek, ha nem éppen bezárásra kényszerülnek.

HVG

Az egységáras üzletek először a 19. század végén az USA-ban jelentek meg. A köznyelvben five-and-dime (öt- és tízcentes) néven emlegetett boltok az alacsonyabb keresetűek között voltak népszerűek, és elsősorban olcsó, szárított vagy konzerv ételféléket, háztartási cikkeket kínáltak, valamint minden olyan terméket, amit kevéssé ismert gyártók raktárkészleteinek felszámolásakor dömpingáron szereztek. Még a közelmúltban is előfordult, hogy polcaikon túltengtek az illatosított gyertyák, gyorsan szétfoszló törülközők, gyanús műanyag háztartási eszközök és játékok vagy a bevezetett márkákra névben vagy kivitelben hasonlító, annál viszont gyengébb minőségű élelmiszerek. Az „egydolláros” boltok kínálata gyakran attól függött, éppen miből szerzett a láncot irányító cég nagyobb mennyiséget rendkívül olcsón, és az átlagnál is jóval nagyobb volt az igénytelen kínai termékek aránya az iparcikkeik között.

Változást a válság hozott, a friss felmérések szerint az amerikaiak csaknem fele havonta legalább egyszer megfordul az „egydolláros” boltokban, az arány 2002-ben még csak 36 százalék volt. A spórolás kényszere már az alsó középosztály előtt is megfosztotta stigmájától ezeket az üzleteket, amelyek presztízsben a tehetősebbek által szintén lesajnált hatalmas Wal-Mart áruházakat is alulmúlják. A Kohlberg Kravis Roberts (KKR) befektetési társaság által jó ütemben, 2007-ben megvásárolt, piacvezető Dollar General például pénzügyi évének májusban végződött első negyedét 83 millió dolláros nyereséggel zárta, miközben egy évvel korábban még csak 5,9 milliót könyvelhetett el, a bevétele pedig az általános kiskereskedelmi recesszió közepette 16 százalékkal, 2,78 milliárd dollárra hízott. A lehetőséget más befektetők is észrevették. A forgalmát és üzlethálózatát tekintve második – idén alapításának 50. évfordulóját ünneplő – Family Dollar részvényeinek árfolyama tavaly 60 százalékot emelkedett, és ezzel minden más papírt lekörözött a Standard & Poor's 500-as indexét alkotók közül.

© Reuters

Az „egydolláros” üzletek persze nem versenyezhetnek sem a Wal-Marttal, sem pedig a szupermarketekkel – amelyeknek az USA-ban csak regionális hálózatuk van, országos egyiknek sincs –, ám ráhajtottak a hétközi bevásárlókra, és vevőkörüket igyekeznek kiterjeszteni a legalább évi 50 ezer dollárt kereső háztartásokra is. Értük egyébként a hozzájuk hasonló méretű üzleteket működtető, az USA több részén is jelen lévő német Aldi diszkontlánccal is küzdenek. A piaci csata része, hogy a Dollar General és társai az újak nyitása mellett rohamléptekkel alakítják át régi, nem éppen belsőépítészeti remekműnek minősülő, barátságtalan hangulatú egységeiket. Rájöttek, ha forgalmat akarnak növelni, akkor friss tejet és tojást kell kínálniuk, ezért üzleteik hűtőgépeket kaptak. Javult az élelmiszerválaszték is, amit már nemcsak a fantázianevet kapott saját márkák javítanak fel, hanem a szegényebb vevőkért kisebb csomagolással vagy rendkívüli engedményekkel harcba szálló neves gyártók ismert termékei is. Egyre több „egydolláros” üzletben elfogadnak hitelkártyát – aminek használatát a hozzá kapcsolódó költségek miatt eddig kerülték –, és a szegényeknek segélyként adott élelmiszerutalványok elektronikus, kártyaalapú változatát.

Az egységáras üzletek Európában korlátozottan terjedtek el. Nagy-Britanniában csak 1990-ben rakta le az első lánc alapjait két kereskedő, és a mindent egy fontért adó Poundland azóta már több mint 200 egységet számlál, legnagyobb versenytársa pedig az árainak egy pennyvel alákínáló 99P Stores hálózat. A kontinens országaiban még ritkábban lelni egységáras üzleteket. A legnagyobb piacon, Németországban az Aldi és a Lidl küzd az olcsóságot abszolutizáló vásárlókért, Magyarországon pedig a „százforintos” üzletek kínálata az amerikai five-and-dime hőskorát idézi.