„Az 1960-as évek elejétől végrehajtott száznál is több békés, gazdasági célokat szolgáló atomrobbantás tapasztalatai alapján mondhatom, hogy ilyen módszerrel megfékezhető lenne a mexikói-öbölbeli olajszennyezés” – lepte meg egy rádióinterjúban az orosz, majd a nemzetközi közvéleményt Alekszandr Moszkalenko, az összorosz kőolajvezeték-rendszert működtető Transznyeftyet, valamint a Gazpromot is kuncsaftjai között tudó GCE tanácsadó társaság elnöke. Bár az 1996 óta érvényben lévő nemzetközi atomcsendegyezmény mindennemű nukleáris robbantást tiltó rendelkezéseinek fényében a javaslat csupán gondolatkísérletnek nevezhető, Moszkalenko nagyon is konkrét, igaz, kizárólag szárazföldön kipróbált tapasztalatokra hivatkozva ötletelt.
Az első atombombát katasztrófaelhárító céllal – a mai ismeretek szerint – 1966 őszén vetette be a szovjet vezetés az akkori Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaságban. A Buharától 80 kilométerre fekvő urta-bulaki lelőhelyen akkor már csaknem három éve lángolt egy gázkút, és annyi gáz ment veszendőbe, amennyi elegendő lett volna a második legnagyobb szovjet város, Leningrád ellátására. A gázömlést egy 1500 méterrel a felszín alatt felrobbantott, a hirosimai atombombánál csaknem kétszer nagyobb hatóerejű (30 kilotonnás) nukleáris töltet lökéshullámai fojtották el – a mélyben található kőzettömegek elmozdításával. Két évvel később az ugyancsak üzbegisztáni Pamuk-gázmezőn lángoló kutat egy 2400 méteres mélységbe lejuttatott, 47 kilotonnás bomba oltotta el ugyanígy.
Az eljárás működőképesnek tűnt, s ezzel beváltani látszott a Kremlben 1965-ben meghirdetett, nukleáris robbantások technológiájának felhasználása népgazdasági célokra nevű irányvonal célkitűzéseit, amit ezért pár évvel később megfejeltek a békés nukleáris töltetekkel a népgazdaságért című projekttel is. Előbbi a gát-, csatorna- és víztározó-építések, valamint föld alatti veszélyesanyag-tárolók kialakításánál kívánta felhasználni az atomenergiát, az utóbbi pedig kőolaj- és földgáz-kitermelési, -tárolási célú atomvillanásokat szorgalmazott. (A korábbi, csupán sorszámmal jelölt programok katonai célokat szolgáltak.)
A kezdeti sikerek után 1972 júliusában aztán bekövetkezett az első, előre megjósolható komolyabb fiaskó. Az ukrajnai Harkov megyében (Budapesttől körülbelül 1600 kilométerre) egy viszonylag sűrűn lakott vidéken akartak – a már bevált módszerrel – felszámolni egy gázkúttüzet egy 4 kilotonnás bombával, de a két és fél kilométer mélyen végrehajtott robbantás gombafelhője váratlanul a felszínre tört, közelebbről máig fel nem tárt mértékű radioaktív szennyezéssel sújtva a környéket. (A felszín alatti nukleáris kísérletek és az említett műveletek lényege éppen az lett volna, hogy elvileg nem kerülhet a légkörbe radioaktív szennyezés.) Noha a tudósok azt állítják, hogy a tűz több kárt okozott, mint a radioaktív szennyeződés, az egykori gázkút szomszédságában fekvő falu, Pervomajszkoje volt felcsere tavaly arról számolt be egy lapban, hogy a robbantást követő harminc évben onkológiai megbetegedésben halt meg a település lakosságának mintegy negyede. Durván sült el az észak-oroszországi Pecsora folyó torkolatától nem messze kivitelezett 1981-es akció is. Ott egy 37 kilotonnás szerkezettel akartak rácsúsztatni föld alatti réteglemezeket egy gázkitörésre, de – a pontos geológiai és geofizikai adatok hiánya miatt – kudarcot vallottak. A detonáció helyén keletkezett, gáttal körbevett tó fenekéről azóta is jelentős mennyiségű szénhidrogén szivárog a felszínre. Arról máig nem lehet tudni, hogy a szovjet érában kísérleteztek volna víz alatt is, ami esetleg modellezhetővé tenné a Mexikói-öböl medencéjébe (írásunk a 65. oldalon) ajánlott robbantást.
A mostani orosz javaslat amúgy legfeljebb csak a tájékozatlanabbakat lephette meg az Újvilágban, hiszen a békésnek aposztrofált nukleáris földmunkákból az Egyesült Államok is kivette a részét. Dwight D. Eisenhower elnök még 1954-ben rukkolt ki az atommal a békéért programmal, amelynek köszönhetően az 1960-as évek elején megindult a bibliai próféciára („kardból ekevasat”) utaló ekevas művelet – olvasható Galántai Zoltán tudománytörténész Majdnem az örökkévalóságig című, az emberiség pöffeszkedő Föld-átalakító terveit számba vevő 2004-es esszéjében. A hidrogénbomba atyjaként ismert Teller Ede a kezdetektől e szovjet típusú gigantomán elképzeléseket is a zászlajára tűző lobbi szellemi vezéralakja volt. „Ha rossz helyen van egy hegy, csak küldj nekünk egy képeslapot” – idézi Galántai Teller egyik, az atomenergia békés felhasználását propagáló bon mot-ját. A magyar származású tudós vezényletével, a szovjetek próbálkozásait megelőzve, már 1962-től folytak kísérletek egy évtizeden át a nevadai sivatagban, hogy kiderítsék, mire képesek a nukleáris töltetek a föld alatt. Az ilyen munkát nevezték akkoriban „geográfiai” vagy „makromérnökségnek”. A kísérletek során több tízmillió tonnányi talajt mozgattak meg, aminek eredményeként több tucat, akár száz méter átmérőjű, semmire sem jó atomdomb született.
A kísérletek tapasztalatait az USA-ban végül nem ültették át a gyakorlatba – egyebek mellett a környezetvédők miatt. Így nem lett semmi az úgynevezett Chariot projectből, amelynek célja egy, csupán az atomenergia felszínformáló képességét demonstráló mesterséges kikötő kialakítása lett volna Alaszkában. De nem jutott túl a tervezőasztalon a Panatomic canal sem. A Panama-csatornát kiváltó új, 300 méter mély árokként elképzelt hajózási útvonalat 250 robbantással vájták volna ki. Ez az összesen 120 megatonna hatóerejű „löket” Galántai szerint közel százszorosa lett volna a Bravo hidrogénbombáénak, amely 1954-ben „elpárologtatta” a Bikini-korallzátonyt. Az ekevas műveletet 1975-ben állította le az USA kormányzata, hiába bosszankodott Teller, hogy „éppen csak elkezdtük, már abba is kell hagynunk”.
A Szovjetunióban viszont csak az 1986-os csernobili reaktorkatasztrófa után két évvel hagytak fel az efféle, úgymond a népgazdaság érdekében folytatott kísérletekkel. Addig – mint azt Moszkalenko is említette – a dél-oroszországi Asztrahánnál összesen tizenöt 3,2–13,5 kilotonnás hatóerejű töltettel föld alatti gáztárolók épültek, Baskíriában pedig veszélyeshulladék-temetőket mélyítettek a földkéregbe ilyen módszerrel.
Legutóbb, az 1970-es években az amerikai és kanadai olajpala- és olajhomok-lelőhelyek kitermelése kapcsán vetődött fel nukleáris robbantások alkalmazása, elsősorban rétegrepesztések és föld alatti olajtárolók létesítése kapcsán – mondta a HVG-nek Lakatos István akadémikus, a Miskolci Egyetem Alkalmazott Földtudományi Intézetének kutatóprofesszora. Ezek az egyébként egyezménysértő és környezetszennyező megoldások azért merültek fel, mert a kőolajjal átitatott rétegekből a nyersanyagot nem lehetett a szokásos ásványbányászati módszerekkel felszínre hozni. A több száz méter mély olajhomokfejtésekben ugyanis olyan magas a levegő szénhidrogén-koncentrációja, hogy ott ember vezette gépekkel már lehetetlen dolgozni. A szakirodalom az 1980-as éveket követően viszont még kósza ötletként sem említ efféle terveket, legfeljebb elrettentő példaként.
POÓR CSABA / MOSZKVA, VAJNA TAMÁS
