A szabad világnak azonban nemcsak az akkor legyőzhetetlennek tűnt szovjet blokkal kellett szembenéznie a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Tetézte a bajt, hogy 1979 elején Iránban a nyugatbarát és szekuláris Mohammad Reza Pahlavi diktatórikus rendszerét elsöpörte az iszlám forradalom és Khomeini ajatollah szélsőségesen nyugatellenes teokráciája került hatalomra. Ez sem volt elég: 1980 áprilisában, alig hét hónappal az elnökválasztás előtt az Egyesült Államok kevéssé potens elnökének, Jimmy Carternek – aki utóbb a Demokrata Párt elnökjelöltje lett – az Egyesült Államok teheráni nagykövetségén túszul ejtett ötvenkét amerikai állampolgár kiszabadítására irányuló katonai akciója teljes kudarcba fulladt. Az Egyesült Államok megalázva és megsebezve érezte magát.

Ronald Reagan 1911. február 6-án született az Illionis állambeli Tampicóban. Apja ír, anyja angol és skót származású volt. A szintén Illionis állambeli Eurekában közgazdaságtanból és szociológiából diplomázott, majd rádióbemondóként és sportriporterként dolgozott. 1937-ben debütált filmszínészként. 1964-ig több mint ötven kisebb-nagyobb filmben kapott kisebb-nagyobb szerepet. Egy volt a sok jó „B” kategóriás színész közül, de az „A” osztályba sohase jutott fel. Állítólag felmerült, hogy ő lesz a Casablancában Rick Blaine, de a szerepet végül Humphrey Bogart kapta meg. Közéleti tevékenységét színészként kezdte: 1947 és 1952, majd 1959 és 1960 között az SAG, a színészszakszervezet elnöke volt.

A második világháború idején Reagan a légierőnél szolgált, ahol a századosi rendfokozatig vitte. Háborús bevetésen nem vett részt.

Bár fiatal korában Reagan demokrata volt, Franklin Delano Roosevelt és a New Deal lelkes híve, 1952-ben, 1956-ban és 1960-ban már a republikánus elnökjelöltet – 1952-ben és 1956-ban a győztes Dwight David Eisenhowert, 1960-ban a minimális különbséggel vesztes Richard Nixont – támogatta. 1962-ben átlépett a Republikánus Pártba. Ekkor így nyilatkozott: „Nem én hagytam el a Demokrata Pártot, hanem a Demokrata Párt engem.” Ismert színészként 1964. október 27-én Reagan nagy beszédet mondott a republikánus elnökjelölt Barry Goldwater mellett. Bár az 1964 novemberi elnökválasztáson a Republikánus Párton belül is konzervatívnak és antikommunistának számító Goldwater borzalmas vereséget szenvedett a hivatalban lévő Lyndon B. Johnsontól – sokak szerint, ha győzött volna, a hidegháborút húsz évvel korábban nyerte volna meg az Egyesült Államok –, Reagant e beszéde elindította a politikai karrier útján.

A következő évben a kaliforniai republikánusok fölkérték Reagant: legyen a párt kormányzójelöltje. Az 1966-os választást megnyerve 1967. január 3-án az állam kormányzója lett. 1970-ben újrázott, így összesen két ciklust, nyolc évet töltött az Egyesült Államok legnépesebb államának élén. Első ciklusában egyensúlyba hozta a költségvetést, a másodikban azonban súlyos politikai vereséget szenvedett az alkotmánybírósági funkciót ellátó Kaliforniai Legfelsőbb Bíróságtól: a magas testület ugyanis 1972-ben kimondta a Reagan által támogatott halálbüntetés alkotmányellenességét, majd a szövetségi Legfelsőbb Bíróság megerősítette a döntést. Az 1974-es kormányzóválasztáson Reagan nem indult: ekkor már messzebbre tekintett.

1975-ben Reagan bejelentkezett republikánus elnökjelöltjelöltnek. A Szovjetunióval szemben sokkal keményebb politikát hirdetett meg, mint a hivatalban lévő Gerald Ford. Élesen ellenezte a helsinki záróokmány aláírását, mert úgy látta, hogy ezzel az Egyesült Államok elfogadja a Kelet-Közép-Európában fönnálló hatalmi helyzetet. Azt is ellenfele szemére vetette, hogy a vietnami háború végén hagyta Saigont elesni.

Az 1976. augusztus 19-i kansasi elnökjelölt-választó, úgynevezett Republikánus Nemzeti Konvención nem sokon múlott Reagan győzelme: Gerald Ford 1187, míg kihívója 1070 szavazatot kapott. Három hónappal később Ford az elnökválasztáson szoros vereséget szenvedett Jimmy Cartertől.

A négy évvel későbbi előválasztásokon már nem volt kérdés, hogy ki lesz a Republikánus Párt elnökjelöltje: az 1980 júliusában Detroitban rendezett Republikánus Nemzeti Konvención a négy jelölt versenyében a küldöttek több mint kilencvenhét százaléka szavazott az egykori kaliforniai kormányzóra. Alelnökjelöltje egyik ellenfele, a CIA volt igazgatója, George Herbert Walker Bush lett, aki korábban Texas egyik képviselője volt a washingtoni Képviselőházban.

Bár az elnökválasztáson Jimmy Carteren kívül a független John Anderson is ringbe szállt, Reagan abszolút többséget szerzett: 43 903 230 szavazattal 50,7 százalékot kapott. Ennél is látványosabb volt a győzelem az elektori szavazatokat és a hozott államok számát tekintve: Reagan 489, Carter 49 elektori szavazatot kapott, előbbi negyvennégy állam elektorait tudhatta magáénak, míg a hivatalban lévő elnök csak hatéit és a fővároséit. Az ekkor három hónap híján hetvenéves politikus minden idők legidősebben hivatalba lépett elnöke lett – ezt a csúcsot önmaga döntötte meg négy év múlva. Nemcsak három közvetlen elődjénél, Richard Nixonnál (1913-1994), Gerald Fordnál (1913-2006) és Carternél (1924-) volt idősebb, de az ekkor már tizenhét éve halott John Kennedynél (1917-1963) is.

Az Egyesült Államok negyvenedik elnöke 1981. január 20-án lépett hivatalba. Politikai krédóját jól jellemzi az alábbi, a beiktatási beszédében elhangzott mondat: „A mostani válságban a kormány nem megoldás a problémákra – a kormány maga a probléma.”

Alig két hónappal később Reagant egy merénylő, John Hinckley – aki, nyilván nem tudván róla, hogy leszbikus, Jodie Fosternél akart e sajátos módszerrel bevágódni – súlyosan megsebesítette Washingtonban. A frissen hivatalba lépett Reagan népszerűségét nagyban növelte az a derű és életkedv, amely – hetvenéves kora és súlyos tüdősérülése ellenére – a merénylet után sugárzott belőle.

AP/ Charles Tasnadi

A kiadások radikális mérséklésével és a jóléti kiadások lefaragásával Reagan elérte, hogy az infláció az 1980-as tizenkét és félről 1988-ra 4,4 százalékra, a munkanélküliség 7,1-ről öt és fél százalékra csökkenjen – úgy, hogy 1982-ben 9,7 százalék volt.

A remek szónoki képességekkel megáldott elnök 1983. március 8-án mondta el egyik leghíresebb beszédét, melyben a Szovjetuniót „a Gonosz birodalmának” nevezte – bár a kifejezést már korábban, a londoni Alsóházban is használta. Ezzel összhangban a fegyverkezési verseny Ronald Reagan elnöksége alatt minden addiginál nagyobb méreteket öltött: tizenöt nappal később, 1983. március 23-i beszédében meghirdette a szovjet ballisztikus atomrakéták elleni úgynevezett – George Lucas filmje után csillagháborúnak becézett – Hadászati Védelmi Kezdeményezést, az SDI-t. Ennek egyik fő apostola, szakmai támogatója a keményen antikommunista, világhírű atomfizikus, Teller Ede, a hidrogénbomba atyja volt. Szintén 1983-ban – miután Grenadában baloldali puccs döntötte meg az addigi kormányt – amerikai csapatok vonultak be a karibi országba, helyreállítandó a status quót.

Ha az 1980-as győzelem nagy volt, akkor a négy évvel későbbi földcsuszamlásszerű. A Carter idején az alelnöki posztot betöltő demokrata kihívó, Walter Mondale szűkebb hazáján, Minnesotán kívül kizárólag a fővárosban, az egyetlen államhoz sem tartozó Washington DC-ben tudott győzni. Ez azt jelentette, hogy Reagan 525, Mondale 13 elektori szavazatot szerzett meg. Egyébként ez volt az első olyan elnökválasztás, ahol az egyik alelnökjelölt – a vesztes demokratáké, Geraldine Ferraro személyében – nő volt.

Két hónappal második ciklusának 1985. január 20-i kezdete után a gerontokrácia két nobilitásának, Jurij Andropovnak, majd annak halála után az őt követő Konsztantyin Csernyenkónak a halála után – jellemző a Szovjetunió és az Egyesült Államok egészségügyi viszonyai közti különbségre, hogy Reagan mindkettőjüknél idősebb volt – az ötvennégy éves Mihail Gorbacsov lett a Szovjet Kommunista Párt főtitkára. Még ebben az évben, hat és fél év óta először amerikai-szovjet csúcstalálkozóra került sor. A november 19-20-i genfi csúcson nem történt áttörés – hacsak magát a csúcstalálkozót nem tekintjük annak –, azonban ettől kezdve az elnök és a pártfőtitkár minden évben találkozott egymással: 1986-ban Reykjavíkban, 1987-ben Washingtonban, végül 1988-ban Moszkvában. Az 1987. december 8-i washingtoni csúcson a felek megegyeztek arról, hogy a Szovjetunió ezerötszáz, az Egyesült Államok ötszáz fegyverrendszert bont le és a leszerelést a felek kölcsönösen ellenőrzik. A megegyezés valamennyi ötszáz és ötezer kilométer közötti hatótávolságú fegyverre kiterjedt. Az 1988. június 1-én Moszkvában aláírt szerződés pedig a közép-hatótávolságú rakéták leszerelését írta elő. Reagan számos dologban nem volt hajlandó engedni: az SDI-t továbbra is fönntartotta és rendszeresen számon kérte szovjet partnerétől az emberi jogok helyzetét.

Ronald Reagannek az emberi jogok melletti kiállásának talán legismertebb beszéde Nyugat-Berlinben hangzott el, pár méterre a Brandenburgi kaputól, illetve a várost kettéosztó faltól. „Gorbacsov pártfőtitkár úr, ha ön arra törekszik, hogy béke és prosperitás legyen a Szovjetunióban és Kelet-Európában, ha ön a szabadságra törekszik, jöjjön ide és nyissa ki ezt a kaput. […] Gorbacsov úr, rombolja le ezt a falat!”

A nagy államférfi nagy hibákat is követett el. Egyrészt – az ellenségem ellensége a szövetségesem (gyakran hibás) elve alapján – támogatta a szovjet beavatkozás ellen harcoló afganisztáni mohamedán fundamentalistákat, másrészt 1986-ban hatalmas botrány lett abból, hogy kiderült: az Egyesült Államok titokban fegyvereket adott el Iránnak, hogy az így befolyt pénzből a szovjetbarát kormány ellen harcoló nicaraguai kontrákat támogassa. Reagan tagadta, hogy tudott volna az iráni szálról.

Amikor 1989. január 20-án az addigi alelnök, George Bush váltotta az elnöki székben Reagant, neki már csak le kellett aratni az elődje által elvetett magot: még ebben az évben ledőlt a berlini fal, 1989-ben és 1990-ben megszűnt a kelet-közép-európai szovjet fennhatóság, 1991-ban pedig felbomlott maga a Szovjetunió is, a történelemnek pedig vége lett – hittük akkor boldogan. Az elnöki székből való távozása után Reagan már csak öt évig szerepelt a nyilvánosság előtt: 1992-ben megalapította a Ronald Reagan Szabadság Díjat. Ugyanebben az évben az addigra már egységes Berlin díszpolgárává választották. Utolsó nyilvános szereplésére 1994. április 27-én, Richard Nixon temetésén került sor.

1994 augusztusában Alzheimer-kórt állapítottak meg nála. Szellemi állapota fokozatosan romlott: egy idő után csak legközelebbi hozzátartozóit ismerte fel, majd őket sem. Ronald Reagan kilencvenhárom évesen, 2004. június 5-én hunyt el tüdőgyulladásban, Bel Air-i, Los Angeles melletti otthonában. Temetésén – többek közt – Károly walesi herceg, brit trónörökös, Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök Gerhard Schröder német kancellár, Lech Wałęsa volt lengyel államfő, továbbá az Egyesült Államok elnöke, George W. Bush és összes élő volt elnöke, Gerald Ford, Jimmy Carter, George Bush és Bill Clinton tiszteletét tette. Magyarországot Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság elnöke képviselte.  

Reagannek a többségükben konzervatív amerikaiak még válását is megbocsátották: ő volt az Egyesült Államok történetének eddigi egyetlen, élete során elvált elnöke. 1940-ben vette nőül Sarah Jane Mayfield színésznőt (1917-2007), akitől kilenc évvel később elvált. A házaspárnak két lánya született: a koraszülött Christine egynapos korában meghalt. Reagan a másik lányát, Maureen Elizabethet is túlélte, de ekkor, 2001-ben valószínűleg már nem volt abban a szellemi állapotban, hogy fölfogja lánya halálát. A harmadik gyerek egy örökbefogadott fiú, Michael Reagan, ismert rádiós műsorvezető.

Reagan 1952-ben vette el az idén kilencvenéves színésznőt, az utóbb Nancy Davis néven híressé lett Anne Frances Robbinst. Ebből a házasságból szintén két gyerek született: Patti és Ron. Mindketten szembemennek az apjuk által vallott elvekkel: Patti – egyebek mellett – az atomfegyver-leszerelés ügyének aktivistája, Ron pedig vállaltan ateista: három héttel apja halála után Larry King – körülbelül a helyi Friderikusz – műsorában arra a kérdésre, hogy miért nem lép politikai pályára, úgy felelt: a közvélemény-kutatók szerint egy ateistának nincs reális esélye arra, hogy politikai posztra megválasszák.

Ronald Reagan adócsökkentő gazdaságpolitikája ismét versenyképessé tette az Egyesült Államok gazdaságát, hazája nagyszerűségébe és a szabadság erkölcsi felsőbbrendűségébe vetett rendíthetetlen hitéből fakadó határozott antibolsevizmusa pedig korábban sosem látott fegyverkezési versenyhez, ez pedig Szovjetunió szuperhatalmi státusának és birodalmi rendszerének megroppanásához vezetett. Andrej Szaharov, Lech Wałęsa, Václav Havel, Duray Miklós és Kis János minden, a szabadság érdekében kifejtett erőfeszítése aligha lett volna eredményes, ha Reagan elnök nem nyeri meg a hidegháborút a Nyugatnak.

Szegő Péter