A mai Karintia területén lakók közül 1910-ben 66 463-an vallották magukat szlovén nyelvűnek, a 2001-es népszámlálás idején már csak 13 141-en. Pedig 1920-ban, amikor népszavazás döntött arról, hogy a tartomány déli része Ausztriához tartozzon-e, az ott élő szlovénok igenjéért cserébe az osztrákok azt ígérték, megtarthatják nyelvüket, iskoláikat, népszokásaikat. A szlovénok igent mondtak, a referendumot azonban – véli a profil bécsi hetilap – mindmáig a németség szlávok feletti győzelmeként ünneplik. Az Anschluss után tilos volt Dél-Karintiában a szlovén nyelv használata, több ezer karintiai szlovént elkergettek, kiforgatták őket értékeikből, koncentrációs táborba zárták őket. 1945-ben viszont eljött a karintiai szlovénok rövid életű aranykora, partizán múltjukra tekintettel cáfolni lehetett ugyanis, hogy Ausztria egy húron pendült a fasiszta Németországgal.
A terület „természetes kétnyelvűsége” azonban rögtön megszűnt, amikor az 1955-ös államszerződés nyomán a nagyhatalmak elhagyták Ausztriát. Előbújtak a nacionalista honvédő szervezetek, harcot kezdtek a kétnyelvű iskolák ellen, és az ötvenes évek végén a 12 774 tanulóból 10 588-an kijelentkeztek a szlovén nyelvű oktatásból. 1972-ben a bécsi kormány 205 kétnyelvű helységnévtábla karintiai kihelyezéséről döntött, ám egyet sem sikerült felállítani, mivel a feldühödött honvédők az összest azonnal kitépték, összetaposták és az önkormányzat elé hordták. Később sem lett enyhülés, a tartományban alkotmánysértő kisebbségi törvények születtek, a hivatalos statisztikákban pedig fogyatkoztak a szlovénok. Ma is gyakori, hogy leszerelik a kétnyelvű táblákat, majd néhány méterrel arrébb német feliratúak bújnak ki a földből. Ezekre aztán hamarosan kisebb, szlovén nyelvű névtáblákat csavaroznak.
