A magyar EU-elnökség bizonyítványa

„Erős Európa” – ezt a szlogent választotta mottóul tavaly ősszel a soros EU-elnökségi periódusának nekirugaszkodó Orbán-kormány, de nemigen akad olyan mérce, amely szerint az európai integráció június végére erősebb lesz, mint január 1-jén volt, amint azt a magyar elnökséget közvetlenül irányító Martonyi János külügyminiszter átfogó elnökségi célként megfogalmazta. Ha a magyar elnökségtől lényegében függetlenül zajló görög adósságválság-problémát kivonjuk a képletből, az egyenleg akkor is inkább negatívba hajlik: amennyit a magyar kormány elnökségi szerepében hat hónap alatt hozzáadott az integráció erősítéséhez (nem túl sokat), a fejlett magyar jogállamiság részleges lebontásával legalább ugyanannyit, ha nem többet rontott az unió demokráciájának minőségén, hozzájárulva az EU globális példaértékének gyengüléséhez. Az unió működésének, főképp az EU 2009-ben hatályba lépett új alaptörvénye után kialakult helyzet félreértésének – vagy negligálásának – tulajdonítható, hogy a rá jutó 6 hónap alatt a magyar EU-elnökség alulteljesítette a közösség érdekében vállalt feladatait, de a trófeák elmaradása nem független attól, hogy a médiatörvény és az új alkotmány külföldi visszhangja nyomán Magyarország nemzetközi hitelessége régen nem látott mélypontra zuhant.

Túry Gergely

 A lisszaboni szerződés másfél évvel ezelőtti hatálybalépése után az uniós intézmények közötti funkciómegosztás és hatalmi egyensúly számottevően átalakult. Rövidebb lett az elnökségi tennivalók listája, az EU állandó külpolitikai főképviselőjének színre lépésével például Martonyi János külügyminiszter óhatatlanul kimaradt az észak-afrikai forradalmak kínálta diplomáciai brillírozás lehetőségéből. Az uniós csúcstalálkozók házigazdájának szerepe is átszállt az EU állandó elnökére, Herman Van Rompuyra, emiatt a magyar miniszterelnöknek kevesebb lehetősége adódott, hogy nemzetközi reflektorfényben tündököljön. Legfőképp pedig a kormányokat tömörítő Tanáccsal egyenrangú társtörvényhozóvá emancipálódott, egyszersmind az integráció valódi politikai fórumává érett az Európai Parlament (EP).

E változásokból Magyarországon azt a féloldalas következtetést vonták le, hogy az uniós elnökségi követelmény puszta technokrata gyakorlattá soványodott, a magyar politikai vezetés pedig zavartalanul lubickolhat az elnökségtől független hazai közéletben. A kül- és a belpolitika hermetikus szétválasztásának ideájára alapozott szerepfelfogás összefügg a Fidesz tavalyi választási győzelmével. A 2009-es európai parlamenti választásokra az akkori ellenzéki párt még terjedelmes föderalista programot készített, a 2010-es országgyűlési választásokra megfogalmazott, euroszkeptikus szélsőjobb szavazatokra is ácsingózó program viszont már mélyen hallgatott a Fidesz uniófelfogásáról, a választások utáni politika és retorika pedig egyre radikálisabb nacionalista irányba fordult. A politikai skizofrénia aggasztó tüneteire utalt például, amikor Orbán Viktor az Országgyűlésben kijelentette, hogy pártja „nem hisz” az EU-ban, miközben Martonyi és csapata minden követ megmozgatott a balkáni országok uniós befogadásáért. A magyar elnökséget végigkísérő, kormányzati tudathasadást tükröző kettős beszéddel a kormány egyidejűleg küzdött annak az integrációnak a mélyítéséért és kibővítéséért, amelynek előnyeit és jövőjét maga vonta kétségbe.

 A politikai támogatás hitelességének ilyen megrendülése nem kis mértékben ásta alá a mégoly felkészült elnökségi stáb erőfeszítéseit. Az elnökség ügyeit intéző mintegy ezerfős diplomata-köztisztviselői kar többéves szakmai-nyelvi képzése még a Gyurcsány-kormány alatt kezdődött, a Bajnai-kormány idején felgyorsult, az Orbán-kormány alatt pedig befejeződött, így idén januárra professzionális gárda állt csatasorba. A stáb teljesítményét azonban visszafogta, hogy a több kormányt végigszolgált, maguknak brüsszeli tekintélyt is kivívott húzóemberek közül jó páran a szakminiszter felmondólevelével a zsebükben, úgy dolgozták végig hat hónapos megbízatásukat, hogy Martonyi erre az időre „visszakönyörögte” őket az apparátusba. Az elnökség végül is valamiféle politikai vákuumban és a bizalmatlanság légkörében működött, s tárgyalópartnerei előtt is homályos volt, hogy a Brüsszelt az egykori kommunista Moszkvához hasonlító Orbán Viktor valóban érdekelt-e az unió erősítésében.

MTI/Szigetváry Zsolt

 A magyar félév így a tartalomszegény megállapodások, a beteljesítetlen ígéretek, valamint az Orbán-kormánynak címzett politikai pofonok elnökségévé vált. Persze már a programot is súlyos kockázatok terhelték. A kormány például a schengeni csatlakozás „elintézését” helyezte kilátásba Bukarestnek és Szófiának, holott nyilvánvaló volt, hogy a tagállamok többsége rövid távon nem vevő a kezdeményezésre, mert attól tart, a balkáni korrupció mértéke védhetetlenné tenné az unió keletebbre tolt külső határait. A magyar EU-elnökség hangsúlyozott politikai prioritássá emelte a csatlakozási tárgyalások lezárását Zágrábbal, miközben világos volt, hogy több tagállamnak fenntartásai vannak Horvátország demokratikus teljesítményét illetően. A magyar elnökség hét nyitott tárgyalási fejezetet örökölt belga elődjétől (a 35-ből), és Ratko Mladic május végi elfogásáig ezek közül háromnak a végére tudott pontot tenni. A szerb háborús bűnös kézre kerítését követően – a Balkánnak szánt pozitív jelzésként – az Európai Bizottság a Zágrábbal folyó tárgyalások lezárását és Horvátország 2013 közepi feltételes beléptetését javasolta a tagállamoknak, amelyek azonban olyan, a horvát jogállami fejlődés visszafordíthatatlanságát garantáló biztosítékokat követelnek, amelyek megtárgyalására a magyar elnökségnek már nemcsak ideje, hanem politikai hitele sem maradt.

A kevéssé reális programpontok ellensúlyaként kerültek a magyar elnökségi tervek kiemelt céljai közé az EU agrár-, kohéziós és energiapolitikájának jövőjéről szóló mgállapodások. Utóbbiakkal az elnökség azért futhatott biztonsági kűrt, mert a tagállamok különösebb kötelezettség nélkül belemehettek bármilyen elvi egyezségbe, tudván, hogy az EU következő hétéves büdzséjéről a soron lévő lengyel elnökség alatt kezdődő és 2013 végéig tartó „igazi” tárgyalásokon még sok mindenből kihátrálhatnak. Szakmai értelemben a Duna-régió-stratégia a magyar elnökség legnagyobb fiaskója – a környezetvédők és a hajózási bizniszben utazók hazai nézeteltérései gátolták a kormányzatot, hogy hatékonyan közreműködjön a nemzetközi projekttervezésben –, az uniós kormányfők azonban nyugodtan jóváhagyhatják az e heti csúcson a magyar sikerpropagandához nélkülözhetetlen dokumentumot, mivel Brüsszel eleve leszögezte: se pénzzel, se közösségi szabályozással, se új szervezettel nem támogatja a kezdeményezést.

Politikai tekintetben mégis az állam- és kormányfők részvételével Budapesten megrendezni tervezett Keleti Partnerség konferencia zavaros kormányzati magyarázkodások közepette történt lefújása bizonyult a legkínosabb epizódnak. Mivel Herman Van Rompuy is visszalépett még tavaly tavasszal meglebegtetett javaslatától, miszerint a 2011. februári energia-csúcstalálkozót Budapesten kellene tartani, végül is egyetlen magas rangú találkozóra sem került sor az elnökség idején Magyarországon, amiből elemzők arra következtettek, hogy az uniós alapértékekkel összeegyeztethetetlen médiaszabályozás és új magyar alaptörvény hatására megindult a budapesti kormány nemzetközi elszigetelésének óvatos folyamata.

Ugyancsak az e heti kormányfői csúcs nyomja rá a pecsétet a magyar elnökség legelőremutatóbbnak ígérkezett, ám végül szervi hibával világra jött elképzelésére, az európai roma keretstratégiára. A dokumentum demonstrálja ugyan a kontinens leghátrányosabb helyzetű népcsoportjának tarthatatlan helyzetére irányuló uniós figyelmet, ám szankciók híján ez most alig több, mint jámbor óhajok gyűjteménye. A magyar elnökség a Tanács zárt ajtói mögött lejátszott, számonkérhetetlen nemzeti vállalásokat tartalmazó alkuk műfajában láthatóan eredményesebb volt, mint akkor, amikor igazán nehéz terepen kellett domborítani: az Európai Parlamenttel való egyezkedésben. Márciusban például Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszternek a klónozott állatokból készült élelmiszer-ipari termékek forgalmazását érintő közösségi jogszabálytervezetről az uniós képviselőházzal folytatott 12 órás tárgyalási maratonja végződött kudarccal, és így – eljárási okokból – hat korábbi elnökség munkája ment füstbe.

Amagyar elnökséget szakmailag és diplomáciailag leginkább próbára tevő presztízsfeladat a görögországihoz hasonló adósságkrízisek megelőzését célzó uniós jogszabály-módosítások (lásd A hatos csomag című cikkünket) tető alá hozása lett volna, ám az első, tanácsi fázisban elért könnyű győzelem után a magyar tárgyalócsapat fennakadt az EP-raportőrök falanxán. „Kármán András ennél többet nem tehetett volna” – ismerte el Sharon Bowles, az EP gazdasági és monetáris szakbizottságának elnöke kedden a magyar tárgyalódelegáció szakmai vezetőjének elkötelezettségét, miután kiderült, hogy a Tanáccsal való egyezség híján az EP júliusra halasztja a végszavazást a csomagról, és a tárgyalások fonalát már a következő, lengyel elnökséggel kívánja felvenni.

Ezt a záróaktust sem lehet függetleníteni attól, hogy pár hete Orbán Viktor „jobbkeze”, Matolcsy György gazdasági miniszter – a Széll Kálmán-tervet ért brüsszeli kritikák nyomán – nyilvánosan kétségbe vonta annak az uniós gazdasági koordinációs mechanizmusnak a hitelét, amelynek kialakítását márciusban, az EU pénzügyminiszteri tanácsának soros elnökeként még diadalként ünnepelte. A tanulságok levonására Orbán Viktornak és pártjának július 5-én lesz alkalma, amikor – a szokásjog értelmében – a magyar miniszterelnök számot ad az uniós képviselőházban az elnökségi munkáról. Rá két napra, július 7-én következik az EP-ben az új magyar alaptörvényről szóló szavazás, immár a velencei bizottság publikussá vált bírálatainak tükrében. A magyar elnökség rövidesen levonul a színről, de a műsornak még messze nincs vége.

KOCSIS GYÖRGYI