Hosszú vezércikket írt Hogy kéne bánnia Európának Magyarországgal és hogy nem? címmel a német Süddeutsche Zeitungba Jan-Wener Müller. Az amerikai Princeton Egyetem politikatudomány-professzora szerint a mostani magyar-EU konfliktushoz hasonló még nem volt az EU történetében.

"Hosszas habozás után az Európai Bizottság magához ölelte a jobboldali-populista magyar kormányt. A válasz: Budapesten EU-s zászlót égettek. Orbán Strassbourgban 'kontinentális kulturkampf'-ról beszélt, mely a nemzetközi baloldal és az európai értékek, a nemzet és a kereszténység utolsó védelmezői között zajlik" - írta vezércikkének bevezetésében, ahol felteszi a kérdést: "most születik-e meg a transznacionális európai politika, vagy ez csak egy újabb fejezet a legitimitását lopakodva elvesztő EU-ban, mely már nem csak az uborkák hosszúságát akarja előírni a tagoknak, hanem a demokrácia definiálását is?".

Amellett, hogy feltesszük a kérdést: Orbán tényleg megsértette-e az uniós szerződést, szükséges, hogy biztosítsuk Brüsszel jogalapját arra, hogy beleavatkozzon a tagországok ügyeibe - véli a professzor, aki szerint végső soron nem "jogi finomságokról" van most szó, hanem értékekről. Müller szerint felmerül a kérdés azokban is, akiknek nem tetszik Magyarország antiliberális irányba sodródása, hogy "szabhat-e határt az EU a demokráciaértelmezésnek azok után, hogy az európai elit - nem utolsósorban az uniós szerződés elfogadásának 2005-ös sikertelensége óta - újra és újra felesküszik a látszólag európaiatlan sokszínűségre?".

Kettős mérce

"Nem csak a brit euroszkeptikusok és a francia függetlenségpártiak félnek attól, hogy Magyarország ügye precedens lesz, mely Brüsszelt az uniós értékek rendőrévé teszi. Emellett felmerül a gyanú, hogy kettős mérce alapján ítélnek: a kis közép-európai államokat - mint Haider Ausztriáját és Orbán Magyarországát - pellengérre állítják, Berlusconit azonban támogatták az egyik alapítótagként nyilvántartott Olaszországban. Itt az ideje tehát, hogy olyan szempontokat hozzunk létre, melyek alapján lehetőség nyílik az EU-nak a beavatkozásra" - fogalmaz a professzor.

Müller szerint általános érvényű az, hogy az EU alapvető dolga beavatkozni a belügyekbe - ezt senki nem vonja kétségbe akkor, ha a kartellezés tiltásáról, vagy a munkahelyek biztonsági előírásairól van szó. Ezentúl az EU-ba való belépés gyakran azt szolgálja, hogy meg legyen kötve a "politikai kéz": még kipróbálatlan demokráciák akarnak felvonulni az EU-s zászlók alatt azért, hogy ha egyszer antiliberális erők kerülnek kormányra, ne terelődjenek a diktatúra irányába. Brüsszel és a strasbourgi emberi jogi bíróság az az árboc, melyhez a saját demokratikusságában még nem teljesen biztos Odüsszeusz odakötheti magát, hogy egy tekintélyelvű nacionalizmus szirénhangjainak ellen tudjon állni" - írja a Princeton Egyetem professzora.

"Azt csak az ízig-vérig euroszkeptikus britek állítanák, hogy egy parlament soha nem engedhetné meg magának azt, hogy a jövőben a szolgaság egy formáját szavazza meg. Európa többi részében az a szabály, hogy Brüsszel és Strasbourg a demokrácia és a jogállam nemzetek feletti őrzője. Ez nem zárja ki az ideálok nemzetek által színezett értelmezését, az európai bíróságok újra és újra hangsúlyozzák, hogy nagy az ítélkezési játékterük a különböző történelmi tapasztalatokból és politikai kultúrákból fakadóan" - fejti ki Müller.

Fékek és ellensúlyok

"Ám az korántsem tetszőleges, hogy a 'd betűs szót' hogyan használjuk. Európa 1945 óta, de főleg 1989 óta egyre intenzívebben fejleszt ki egy antitotalitárius egyezséget, mely szerint a hatalmi ágak szétválasztása és az alapjogok kiterjedt katalógusa nem választható, hanem elengedhetetlen eleme a demokráciának. Senki nem akarja azzal vádolni Orbánt, hogy totalitárius rendszert épít ki, de az az általa újra és újra hangoztatott elképzelés, hogy egyedül az ő pártja képviseli az igazi magyar népet és az összes kritikus idegen vagy idegenszívű, nem egyeztethető össze egy antitotalitárius, plurális demokráciaértelmezéssel. A húszas évek tapasztalatai megtanítottak minket arra, hogy például egy alkotmánybíróság a fékek és ellensúlyok részeként egy fiatal demokrácia számára nem luxus, hanem életbevágóan fontos" - olvasható a cikkben.

"Ami marad, az a képmutatás gyanúja. Egy elterjedt vélekedés szerint Haideren Chirac és Schröder kiengedhette a haragját, pedig saját hazájukban éppen elég problémájuk volt neonáci pártjaikkal. Ám Berlusconival senki nem mert ujjat húzni, végül a pénzpiacok vetettek véget tevékenységének. Itt figyelmen kívül hagyják, hogy bár Berlusconi is szívesen betonozta volna be hatalmát örökre az új elnöki rendszerrel, Olaszországban azonban még mindig elegendő ellenzéki erő volt ennek megakadályozására. Harcolni akaró igazságszolgáltatás, kritikus sajtó, mozgósítható nyilvánosság - mindezek adottak voltak Olaszországban. És mindezek nemsokára talán nem lesznek Magyarországon" - véli Müller.

Nyomásgyakorlás

A szerző szerint ezzel érintünk egy alapdilemmát: "John Stuart Mill már a XIX. században azt szorgalmazta, hogy a népek saját maguk vívják ki szabadságukat, a demokrácia nevében létező paternalizmus is az imperializmus egy formája. Ez az alapelv megosztja a magyar ellenzéket is: Heller Ágnes szerint Brüsszelnek támogatnia kellene az Orbán-ellenes erőket, a szintén baloldali filozófus, Tamás Gáspár Miklós pedig elutasítja az EU beavatkozását" - írja a professzor, aki szerint ebben a kérdésben különbséget kell tenni.

"Európa már egy politikai közösség, és minden európai polgárnak joga van véleményt formálni a magyarországi történésekről és támogatni azt a politikai erőt, amelyet szeretne. A politika gyakran hivatkozott transznacionalizálása ugyanis azt is jelenti, hogy látszólag belpolitikai konfliktusokat az európai színtérre lehet vinni" - írja.

A professzor szerint az EU-nak minden jogi eszköz segítségével meg kell akadályoznia tagországának tekintélyelvűségbe csúszását, ám nem szabad magának kedvenceket választania a demokratikus ellenzéki erők közül. "Meg kell találnia a megfelelő hangot: a probléma nem Magyarországgal van, hanem egy bizonyos kormánnnyal, az ország problémái nem csupán populista fantáziák, az EU-ba való belépést pedig nem minden magyar érzi áldásnak" - fejti ki Müller, aki azzal zárja sorait: "Európának segítenie kell és nem fentről kioktatnia, nyomást kell gyakorolnia, és végső esetben akár el is kell vonnia az uniós szavazati jogot az országtól, ám ezt a közös európai elvekre hivatkozva kell megtennie".

vm