A demokrata vezérszurkoló sajnálatos kiesése miatt én vagyok ma este a beugró demokrata. Annyira beugró, hogy igazából nem is vagyok demokrata; ha Amerikában élnék, föltehetőleg a republikánus balszárnyon helyezkednék el. Bár ez sem biztos. Próbálnám nem hagyni, hogy a párthovatartozás határozza meg identitásomat, és valószínűleg konkrét helyzeteket mérlegelnék. A konkrét szituációkat pedig igyekeznék hozzámérni a jelöltek kvalitásaihoz, elképzeléseihez, támogatóik és tanácsadóik teremtette környezethez és természetesen a személyes érdemeikhez.

És ezzel feleltünk is arra a kérdésre, hogy miért kell ma Barack Obamának szorítani.

Obama elnök semmi rendkívülit nem tett, igazából a baloldali mozgalmároknak volt okuk csalódni benne. A már-már messianisztikus várakozásokat nem váltotta be, forradalmat nem csinált. Csupán nem volt rossz elnök.

•         Az Amerikai Egyesült Államok kezd úrrá lenni a gazdasági válságon. Ám, ha szkeptikusabbak is vagyunk ezzel kapcsolatban, akkor is tényként kell elfogadnunk, hogy nem csúszott újabb válságvölgybe, a jósolt összeomlás-víziók nem váltak valóra. Az új gazdasági világrendet hirdető próféciákkal ellentétben a globális válságot ismét Amerika fogja leküzdeni, nem a keleti diktatúrák luftballon-növekedései vagy a francia szocialisták hisztériájának kitett Európai Unió.

•         Mindezt úgy sikerült elérni, hogy Obama ragaszkodott legfontosabb ígéretéhez, a kötelező egészségbiztosítási rendszer létrehozásához. Alapvetően én is az öngondoskodás híve volnék, ám képtelen vagyok az Obamacare-t az egyéni felelősség halálaként fölfogni. Sokkal inkább úgy, hogy a piaci viszonyok őrzése mellett egy másik fontos szempont is érvényesül: az emberség. A honunkban terjedő vad legendákkal ellentétben az elfogadott reform még így is ezerszer piacibb viszonyokat jelent, mint a legöngondoskodóbb európai modell. Ez egyszersmind rávilágít arra is, amit én Obama legfőbb erényének tartok, hogy az elvek fontosak, de a doktrínáknál fontosabbak az arányok.

•         Igaz ez a világpolitikára is. Ma a Föld biztonságosabb otthonunk, mint Obama hivatalba lépése előtt volt. És ezt sem szólamokkal, hanem piszmogással, aprómunkával, egyensúlyozással lehetett elérni. George W. Bush karakánul közölte, hogy mit is tart a gonosz tengelyének, és ezzel mindenhol megerősítette a fundamentalistákat, és megerősítette Amerika legveszélyesebb ellenségét, amellyel még utódja sem tud mit kezdeni: az iráni rezsimet. Obama gumikesztyűben és csipesszel nyúlt a nemzetközi politikához, néha ugyan a csipeszt távcsöves puska helyettesítette, de soha nem állt ki kardcsörtetni, és nem hitt, mert nem hihetett abban, amit elődje követői a mai napig gondolnak, hogy ti. a civilizációk összecsapása zajlik. Obama hivatalba lépésekor hunyt el a szórakoztatóan műveletlen öregúr, Samuel P. Huntington. Isten nyugosztalja, de remélem vele zavaros tévtanai is mindörökre sírba szálltak. (Sajna, nem.)

•         Végül Obama a zöldfordulat ígéretét hozta magával, de itt is óvatos volt. Miközben a megújuló energiaforrásokra is jelentős figyelem vetült, nem hagyta, hogy a hagyományos kutatások ennek áldozatául essenek.

Háztáji konzervatívjaink minderről nemigen óhajtanak tudomást venni. Számukra nem a valóság fontos, hanem az állásfoglalás, és saját elvhűségüket akarják egy távoli (még ha a mindennapi életünkre hatással is bíró) ország választási küzdelmein keresztül bizonyítani. Így állnak elő olyan mókás esetek, hogy az itthon a kaotikus ideológiai nyomulás ellen ágálók simán rábíznák a világ sorsát a nem kevésbé letisztult világképű karizmatikus kisegyházak fogságában vergődő republikánusokra.

Igaz, kormányzati ficsúrjaink még ennél is nagyobb bravúrt hajtanak végre: miközben meg se mukkannak az államosító, tervező-előíró berendezkedés kiépülésekor, lelkesen mennek Reagan-szobrot avatni, és munkaidőben posztolgatják ki Romney-párti megnyilvánulásaikat. Nyilván arról van szó, hogy ők meg ezzel akarják semmilyenségüket leplezni, számukra a republikánus jelölt melletti kiállás (hö-hö, ez jó, ugyan mi szüksége lenne bármelyik aspiránsnak egy politikai vonalon hivatalba került magyar köztisztviselő támogatására) egyéniséget kölcsönöz. A republikánus keménymag, amelyik az Obama által ráerőltetett minimális állami kényszert sem akarja elfogadni, igencsak csudálkozva nézne, ha tudná, kikből áll itthoni drukkerköre.

A fenti két bekezdést azért hoztam ide, mert kábé ez határozta meg a magyar nyilvánosságban az amerikai elnökválasztáshoz való hozzáállást az elmúlt hetekben. Kevés szánalmasabb dolgot tudok elképzelni, mint mikor Bázakerettyén összeverekednek a Real szurkolók a Barcásokkal.

Egy személyes szempontom azonban nekem is van. A négy évvel ezelőtti választás éjszakája számomra is revelatív volt. Bevallom, korábban én is hajlamos voltam az európaiak egy jó részéhez hasonlóan úgy tekinteni az amerikaiakra, mint egy távolba szakadt együgyű rokonra, aki karriert csinált a reklámszakmában, és a családi összejöveteleken rikító zakójával és harsány közhelyeivel bosszantja a körülötte ülőket. Az az este viszont lenyűgözött, és elsősorban nem is a műfajában tökéletes győzelmi beszédet elmondó Obama, hanem a vesztes republikánus jelölt miatt.

A vietnami háború veteránja, a közélet régi motorosa nemcsak gratulált, de magától értetődő természetességgel mondta a hozzá képest egyszerre gyüttmentnek, egyben elitistának számító, szeretett hazájáért még ezred annyit sem tevő, zöldfülű Obamának, hogy „elnököm”. A mi perspektívánkból kifejezetten megható volt.

Az, aki John McCain szenátort legyőzte, nehogy már egy elveit sűrűn cserélgető, ügyeskedő manökennel szemben maradjon alul.