Mosolyoffenzíva

„Minden, ami az 1990-es években történt, valamilyen formában népirtás volt. Most térdre ereszkedve kérek bocsánatot azokért a bűnökért, amelyeket az én nemzetem követett el Srebrenicában” – mondta a boszniai televíziónak nyilatkozva Tomiszlav Nikolics szerb elnök. Alig egy éve az akkor államfővé választott politikus még többször is megismételte, hogy szerinte nem tekinthető népirtásnak a kelet-boszniai városban élt nyolcezer muszlim férfi és fiú meggyilkolása.

Miközben Nikolics Boszniától kért bocsánatot, s bejelentette, hogy ellátogat Srebrenicába, Alekszandar Vucsics miniszterelnök-helyettes Horvátországba utazott, hogy javítsa Belgrád és Zágráb viszonyát. Tavaly Nikolics azzal tette ismét tönkre a kapcsolatot, hogy szerb városnak nevezte a délszláv háborúban véres ostrom után szerb kézre került horvátországi Vukovárt. Vucsics legutóbb 2011 novemberében, a horvátországi parlamenti választások előtt akart Vukovárra menni, hogy támogassa a helyi szerb pártokat, ám a horvát háborús veteránok tiltakozása miatt lemondta útját.

A boszniai és horvátországi békülési akció előtt Ivica Dacsics miniszterelnök – EU-s közvetítéssel – gyakorlatilag elismerte a Szerbiából 2008-ban kiszakadt Koszovó államiságát, hiszen a pristinai vezetőkkel kötött megállapodásban kötelezettséget vállalt arra, hogy nem akadályozza az albán többségű egykori szerb tartomány nemzetközi integrációs törekvéseit. Az Észak-Koszovóban élő 50 ezer szerbnek ígért széles körű autonómiáért cserébe ahhoz is hozzájárult, hogy a koszovói rendőrség megjelenjen a szerb ellenőrzés alatt lévő mitrovicai térségben. A jóváhagyására azért volt szükség, mert eddig olyan szerb rendőrök teljesítettek szolgálatot Észak-Koszovóban, akik a felszerelésüket és a fizetésüket is Belgrádtól kapták.

Míg a szerb ortodox egyház, illetve a koszovói szerb vezetők hazaárulásnak minősítették Dacsics „engedékenységét”, Szerbiában feltűnően kis hullámokat kavart a szerb állam és egyház bölcsőjének tartott Koszovó teljes feladása felé tett első komoly lépés. A legújabb közvélemény-kutatások szerint a Szerbiában élők több mint fele támogatja a Pristinával kötött s a parlament által múlt szombaton ratifikált alkut, s csak a megkérdezettek negyede utasítja el teljesen a hivatalos kormánypolitikát. Így Nikolics még azt is felvethette, hogy népszavazást ír ki annak eldöntésére, elvetik vagy jóváhagyják a szakadár albánokkal kötött egyezséget Szerbia polgárai.

Figyelemre méltó, hogy a koszovói kérdés megoldása nem az Európa-pártiként számon tartott Borisz Tadics volt államfő idején gyorsult fel, hanem annak a Nikolicsnak az országlása alatt, aki korábban – Vucsiccsal együtt – a szélsőségesen nacionalista Szerb Radikális Pártnak volt a vezetője. A mostani szerb–koszovói szerződés ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Belgrád belátható időn belül hivatalosan is elismeri Koszovó függetlenségét. Már csak azért sem, mert a szerb alkotmány az ország elidegeníthetetlen részének tartja a volt tartományt, és az EU-tagállamok sem egységesek: Spanyolország, Szlovákia és Románia – saját politikai megfontolásai miatt – nem ismeri el a független Koszovót.

A külpolitikai pálfordulás hátterében az áll, hogy a Koszovóval kötött alku után felgyorsulhat Szerbia EU-integrációja, s Brüsszelben várhatóan júniusban döntenek arról, megkezdődhetnek-e a csatlakozási tárgyalások. Az EU a Dacsics által kötött megegyezés után konkrét lépéseket is vár Belgrádtól, egyebek mellett az egyezmény gyors életbe léptetését, s a nem hivatalos koszovói jelenlét felszámolását. A többi szomszédhoz fűződő kapcsolatok javítását valószínűleg ugyancsak jó pontként értékelik az uniós diplomaták.

Szerbiában hagyományuk van a hasonló látványos akcióknak. Amikor megakad a Belgrád és Brüsszel közötti párbeszéd, Szerbia általában előhúz valamit a bűvészcilinderéből. Először Szlobodan Milosevics volt szerb, majd jugoszláv államfőt adták át a hágai Nemzetközi Törvényszéknek 2001-ben – ezért cserébe Szerbia jelentős pénzügyi támogatást is kapott az EU-tól és az USA-tól. Amikor ismét elszigetelődött a balkáni ország, a rendőrség 2008-ban hirtelen „rábukkant” az évek óta a fővárosban rejtőzködő Radovan Karadzsics volt boszniai szerb elnökre, majd 2011-ben az egyik vajdasági településen álnéven élő Ratko Mladics egykori boszniai szerb főparancsnokra.

A volt jugoszláv tagköztársaságok után a magyarokkal is eljöhet a megbékélés. A HVG értesülései szerint a vajdasági Csúrogon májusban két emlékhelyet is felavatnak, az egyik az 1942-es magyar razzia idején életüket vesztett szerbeknek, a másik az 1944-es megtorló akcióban meggyilkolt magyaroknak állít emléket. Szerb források szerint a magyarok által elkövetett bűncselekményekben kilencszázan haltak meg, míg Tito partizánjai háromezer csúrogi és környékbeli magyart öltek meg. Májusban több megbékélési rendezvényt is szerveznek, Csúrogon Áder János magyar és Tomiszlav Nikolics szerb államfő együtt tiszteleg az áldozatok emléke előtt. A szerb politikusok korábban hivatalosan nem ismerték el, hogy a második világháború végén a partizánok több vajdasági településen megtorló akciókat hajtottak végre. A tömeggyilkosságokról évtizedekig beszélni sem lehetett, az első – vajdasági magyar önkormányzatok állította – emlékművek az 1990-es évek közepén jelenhettek meg.

NÉMETH ANDRÁS