Kína-szindróma

78 milliárd dollárt jelentett az amerikai Apple számára, hogy Tim Cook vezérigazgató a hétfői Wall Street-i tőzsdepánik kitörését látva e-mailt küldött a CNBC gazdasági hírtelevízió műsorvezetőjének, Jim Cramernek, aki élő adásban ismertette az üzenetet: a kaliforniai cég nem is teljesíthetne jobban legfontosabb piacán, Kínában, noha ott megállíthatatlannak tűnően zuhantak a részvényárfolyamok. A szokatlan intervencióra reagálva az Apple kapitalizációja a fenti összeggel emelkedett, ám a részvény, s a fontosabb amerikai tőzsdeindexek is mínuszban zártak, de enyhült a nyitást követő káosz. A kínai, majd az ázsiai és európai összeomlást követően olyan eladási nyomás nehezedett a Wall Streetre, hogy több papír árfolyama fél óra leforgása alatt az ötödével esett. A 30 legfontosabb amerikai részvény mozgását követő Dow Jones Ipari Átlagindex (DJIA) pedig a felfelé korrekcióig – abszolút értékben – történetében a legtöbbet, 1089 pontot veszített.

A hétfői kataklizmát részben a pénzpiacok szeszélyességéért újabban gyakran felelőssé tett tőzsdei kereskedési programok és a zuhanást felgyorsító stop-loss megbízások hatásának tulajdonították, ám az európai és az amerikai részvénypiacok keddi magukra találása nem fedi el azt a félelmet, ami a lavinát kiváltotta: akadozik a kínai gazdaság motorja, aminek többféle áttételen keresztül súlyos világgazdasági hatásai lehetnek. Ezt jelzi az is, hogy a sanghaji tőzsdén nem csitult a pánik, az árfolyamok kedden is tovább, a tavaly decemberi szintre zuhantak, és már több mint 40 százalékkal vannak a júniusi csúcspont alatt.

Paul Krugman, a The New York Times amerikai napilap közgazdasági Nobel-díjas publicistája a történtek láttán megjegyezte: úgy tűnik, mintha az utóbbi időben a világot sújtó gazdasági válság körbejárna. Amikor az egyik helyen végeztek a tűzoltással, újabb ponton csapnak magasra a lángok, nyugalom egy percre sincs. Kezdődött az amerikai származékos jelzálogpiac összeomlásával, majd az ezt követő, 2008-ban kirobbant pénzügyi krízis jött. Mire a washingtoni kormány masszív mentőcsomagja és az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed bankóprése stabilizálta a világ legnagyobb gazdaságának helyzetét, az EU-ban kirobbant az adósságválság. Ennek először Írország, Portugália és Spanyolország vált szenvedő alanyává, s alig tették rendbe fájdalmas intézkedésekkel és Brüsszel segítségével a költségvetésük szénáját, jött az eurózóna egészét megrendítő görög krízis. A közös valutaövezetből kilépés réme pedig éppen akkor tűnt tova, amikor a válság hulláma Kínába érkezett, ahol a sanghaji tőzsdén az árfolyamok alatt megnyílt a föld.

Az utóbbi napokban történtekkel kapcsolatban sűrűn emlegetik a korábbi kríziseket, a mostani azonban egészen más. Hiszen amikor a mexikói peso összeomlása 1994-ben kirobbantotta az úgynevezett tequilaválságot, a közép-amerikai ország a világ GDP-jének 2 százalékát adta, és az 1997–1998-as ázsiai krízis öt legtöbbet szenvedő országa is csak ennek a dupláját produkálta. Nem is beszélve az 1998-ban fizetésképtelenné vált Oroszországról, amelynek súlya – nagyhatalmi ambícióitól függetlenül – akkor 1 százalékot jelentett. A mára a világ második legnagyobb gazdaságává emelkedett Kína viszont a globális GDP-nek a 15 százalékát termeli meg, így ha ott beüt a krach, annak a rengéshullámai messze érnek.

Elemzői vélemények szerint a piaci káosz azt jelzi, hogy a kínai modell kifulladóban van. A gazdaság a Teng Hsziao-ping által beindított reformok óta eltelt 37 évben a 26-szorosára nőtt, a szakadatlan gyarapodás 600 millió embert emelt ki a harmadik világbeli szegénységből, s a Kínai Kommunista Párt (KKP) hatalma úgy szilárdult meg, hogy közben a kézivezérelt kapitalizmust működtető ország minden tekintetben nyitottabbá vált, egyben nagyhatalmi tényező lett. Peking és a nyugati közgazdászok viszont egyetértenek abban, hogy az exportvezérelt fejlődés motorját már nem lehet tovább pörgetni, ezért – ahogy más országok is megtették a fejletté válás útján – a belső fogyasztásnak mind nagyobb szerepet kell adni a GDP gyarapodásának serkentésében.

Ez azonban már nem megy úgy központi akaratra, ahogyan az exportágazatok felpumpálása, az infrastruktúra modernizálása és a stratégiainak minősített ágazatokba irányított hitelezés zajlott. Az állam – és áttételesen a politikai monopóliumán őrködő KKP – mindenhatóságába vetett hit az utóbbi hetekben megingott. Hiszen míg a pekingi kormány még tavasszal is bátorította az embereket a tőzsdei befektetésre – a hatalmas középosztály előtt az amerikai mintájú „kínai álom” beteljesülését lebegtetve –, az árfolyamok zuhanásával szemben egyelőre tehetetlen. Piacon kívüli eszközökkel – a shortolás és a nagyrészvényesek eladásainak tiltásával – próbálta megállítani az esést (HVG, 2015. augusztus 1.), aminek a legalább 200 milliárd dollárnyira becsült állami tőzsdei bevásárlással éppúgy nem tudott megálljt parancsolni, mint a kamatcsökkentésekkel (az ötödikkel éppen kedden próbálkozott). A visszájára sült el a rendkívül rosszul kommunikált valutaleértékelés is (HVG, 2015. augusztus 22.), amit nem reformként, hanem tétova exportserkentő lépésként értékeltek, és éppúgy nem hisznek benne, ahogy a hivatalos GDP-adatokban sem. Nyugati közgazdászok véleménye szerint Peking mesterségesen és csak papíron tartja ugyanis a társadalmi béke érdekében kívánatosnak tekintett 7 százalékon a növekedési mutatót, ahogy az is furcsa, hogy a munkanélküliség szinte minden negyedév végén makacsul 4,1 százalékra áll be.

A valós kínai mutatók ismerete azért is fontos lenne, mert a hatalmas gazdaság számos más ország teljesítményét befolyásolja. Ha leértékeli a jüant, akkor azzal hasonló lépésre kényszeríti ázsiai vetélytársait – Dél-Koreát vagy Vietnamot –, ha pedig lassul a növekedése, az a nyersanyagszállítóinál okoz gondokat, Brazíliától a Közel-Keleten és Indonézián át Ausztráliáig. Kína kifulladása nem jön jól a világ többi gazdasági erőközpontjának sem, hiszen Japánban a második negyedévben már zsugorodott a gazdaság, a 19 tagú eurózónában pedig hiába a német lendület és a spanyolok magukra találása, ha Franciaország és Olaszország újra a stagnálás közelébe kerül.

A legnagyobb veszély a válság továbbgördülése során a feljövőben lévő országokat fenyegeti, és nem csak Kína miatt. A nyersanyagok, és különösen az olaj árának zuhanása megrendítette Oroszországot és Brazíliát, a közel-keleti monarchiák tartalékához hasonlóval nem rendelkező Venezuela pedig a gazdasági összeomlás szélére került. A feljövőben lévő régió országai és vállalatai a zéróra vitt amerikai kamatlábak és a Fed bankóprésének működése nyomán nyakig eladósodtak dollárban – a brazil Petrobras olajóriás bármelyik államnak becsületére váló 140 milliárd dolláros tartozás súlya alatt nyög –, és más sem hiányzik nekik, mint a zöldhasú további erősödése. Ez pedig a következő hetek legfontosabb szereplőjévé avatja a Fedet. Az amerikai jegybank nyíltpiaci bizottsága a szeptember 16–17-ei ülésén dönthet a kamatemelésről. A lépést egyesek szerint a tőzsdei pánikot és Kína gyötrelmeit látva el kellene halasztani, míg mások úgy vélik, a tét a Fed hitelessége, s jobb túlesni a már amúgy is várt, kilenc éve első amerikai monetáris szigorításon.

NAGY GÁBOR