Ma (közép-európai idő szerint tegnap) volt harminc éve, hogy a csernobili atomerőműben megkezdték egy műszaki próba utolsó szakaszát. Sok megawattos termelő erőművön kezdtek olyan kísérletet, amit épeszű ember nem kezdett volna el. Szakmérnök nem volt a közelben. A hűtőszivattyúk biztonsági áramellátását tesztelték volna: ha a turbógenerátorok nem kapnak több gőzt, akkor a forgási energiájuk elég-e a szivattyúk működtetéséhez abban az egy percben, amíg be tudják kapcsolni a vészhelyzetben használható dízelgenerátorokat.

A kísérlet nem sikerült. Megfelelő vízáramlás híján a kikapcsolás után pozitív visszacsatolás alakult ki, a reaktor teljesítménye pillanatok alatt sokszorosára nőtt. Harminchat másodperc elteltével egy operátor megnyomta a vészleállító gombot. De a grafitvégű vészleállító rudak (a reaktor kialakítása miatt) kezdetben még tovább növelték a teljesítményt, a megszaladó láncreakcióban felszabaduló teljesítménytől a fűtőelemek és a hűtőközeg csatornái deformálódtak. A vízből kémiai reakciók eredményeként hidrogén szabadult fel, a reaktortartályban gőz- és gázrobbanás következett be, amely károsította az erőmű épületét, a grafit pedig meggyulladt és napokon át égett: radioaktív felhő szállt az égre. A továbbiakról hamarosan értesült a világ. A halálos áldozatok számát nem tudhatjuk, ugyanis az atomerőmű-baleset közvetlen, azonosított áldozatain kívül csak statisztikai módszerekkel lehet megbecsülni, hogy Európa-szerte mennyi rákos halálozást okozhatott (okozhat) Csernobil. A WHO 2005-ös jelentése csak a Szovjetunió érintett területein körülbelül négyezer ilyen halálesetről tud.

Tanult ebből valaki valamit?

Igen. De nem azt, hogy az atomerőmű rossz dolog. A környezetvédő mozgalmak – ahol erősek voltak – új érvet kaptak, de nem döntő érvet. Ahhoz Fukusima kellett, hogy Németországban – ahol aztán nagyon erősek – Merkel politikai meggondolásból beadja a derekát, és bejelentse az összes atomerőmű bezárását. De sem Csernobil, sem Fukusima nem akadályozta meg, hogy Finnországtól Argentínáig a kormányok nukleáris erőmű – ráadásul orosz rendszerű erőmű – megépítése mellett döntsenek.

Ha valaki okult Csernobilból, az Mihail Gorbacsov volt, és azt tanulta meg, valamennyiünk hasznára, hogy nem lehet mindent eltitkolni. Még csak próbálkozni sem érdemes vele.

Nem ez volt az első atomkatasztrófa a Szovjetunióban. Az 1957-es kistimi balesetről – súlyossága csak egy fokozattal maradt el Csernobil és Fukusima mögött – a nyilvánosság, annak is a nyugati része, csak 1976-ban értesült az emigráns Zsoresz Medvegyev jóvoltából. Azt az információt a kommunista diktatúrának 19 évig sikerült titokban tartania. 1983-ban, amikor egy Szu–15 vadászgép Szahalin fölött lelőtte a koreai utasszállító gépet, a Kreml fél napig hallgatott, aztán napokig hazudott, de tovább nem lehetett, mert az eset nem Eurázsia legmélyén történt, az áldozatok nem szovjet állampolgárok voltak, ráadásul az amerikaiak lehallgatták és nyilvánosságra hozták a rádióforgalmazást.

Két és fél évvel később, a csernobili robbanás után másfél napig tartott, mire megkezdték az ötvenezres (ma nulla lakosú) munkásváros, Pripjaty lakóinak kitelepítését – miután már tömegével lettek rosszul az emberek a normális sugárzásszint 60 000-szeresétől. Ennyi idő kellett, hogy a hézagos információk eljussanak Moszkvába, és onnan az elégtelen utasítások visszajussanak helybe. A helybélieknek azt mondták, nemsokára hazamehetnek. Arról, hogy történt valami, se a Szovjetunóban, se a világon senki más nem tudott.

Harmadnap, április 27-én, hétfőn észleltek megnövekedett sugárzást Finnországban és Svédországban, s következtettek arra, hogy a Szovjetunió területén példátlan nukleáris szerencsétlenség történhetett. Ezután már a moszkvai tévéhíradóban, este kilenckor kénytelenek voltak bemondani egy húsz másodperces közleményt arról, hogy Csernobilban megsérült egy reaktor, de már érkezik a segítség, sőt a vizsgálóbizottságot is felállították (mert ilyenkor azt kell).

Április 29-én és 30-án a szovjet és a kelet-európai médiában (a magyarban is) nyugtató nyilatkozatok hangzottak el: Csernobilban csökken a sugárzás, onnan egy-két ezer kilométerre meg már egyáltalán nem kell félni, ennyi gamma-sugárzás a világűrből is jön, és elenyésző a valószínűsége, hogy az égből radioaktív jód hullik. Tessék nyugodtan kimenni a szabadba, hancúrozni a játszótéren, inni a közértes tejet.

Május 1-jén nagy felvonulások voltak Kijevben éppúgy, mint Budapesten, meg kellemes tavaszi eső is esett, jó sokáig. A szovjet, magyar, csehszlovák tömegtájékoztatás még napokig nyugtatott, de a szabad nyugati médiából érkező híreket nem lehetett elhárítani.

Gorbacsov – ellentétben a koreai gép lelövésekor már nagybeteg Andropovval – észnél volt, és maga előtt nem tagadhatta le, hogy ebben a világban ezt a megszégyenülést az országa már nem tudja változtatások nélkül kiheverni. Ha lesajnálják, akkor nemcsak hogy utálják, de nem is félnek tőle. És akkor vége a játszmának.

Az 1985 márciusában hivatalba lépett, láthatóan nem szenilis és nem véreskezű pártfőtitkártól sokan sokat vártak Keleten és Nyugaton, és bár lehetett észlelni, hogy nem olyan reménytelen szörnyeteg, mint elődei, Csernobilig túl sok jó nem derült ki róla. Fő gazdaságpolitikai jelszava a „gyorsítás” volt, ezt jobb szervezettséggel, több beruházással, kevesebb korrupcióval és antialkoholizmussal vélte megvalósítani. Reformhajlandóságnak semmi nyoma. Az addigiaknál barátságosabb arcot mutatott a külföldnek, de Reagant nem hatotta meg. Glasznosztyon azt értette, hogy a pártszervek tartsanak elevenebb kapcsolatot a dolgozókkal, tájékoztassák őket alaposabban az ötéves terv céljainak teljesítéséről, a dolgozók pedig kérjék számon ugyanezt.

Csernobil után ezt nem lehetett folytatni. Csökkenteni kellett a politikai élet hazugság- és elhallgatás-szintjét (azért elég magas maradt), és a glasznoszty elkezdett araszolni a sajtó és szólásszabadság fogalma felé. 1987 januárjában Gorbacsov meghirdette a „gyemokratyizaciját”, amin akkor valamiféle oldottabb egypártrendszert értett. A gyorsításról, illetve a beruházási alapú „peresztrojkáról” az átértelmezett glasznoszty légkörében kiderült, hogy nem működnek, így hát Gorbacsov rászánta magát a tervgazdaság szerkezeti reformjára (az se működött). Innen már nem volt megállás: a pártfőtitkár nem tudta leállítani azt, amit elindított.

A Csernobil utáni nyitás számunkra kellemes mellékhatása az volt, hogy Kádár szintén 1985 tavaszán meghirdetett gyorsítási politikája 1986 végére nemcsak elbukott, de – legalább a belső politikai és szakmai körökben – ezt ki is lehetett mondani. Ekkortól Kádár bukása már csak idő kérdése volt (és Gorbacsov a döntő pillanatban, 1988 májusában némi ráutaló noszogatással be is segített).

Összefoglalva: Csernobilnak nem is túl sok közvetítéssel a szabadságukat köszönhetik a szovjet tömb országai. Már hogy azok, amelyek élni tudnak a szabadsággal. Oroszország és Magyarország nem tartozik közéjük.

Oroszország más sztori, a mi esetünkben maradjunk az iparágnál. Magyarországon is volt egy atomerőműben súlyos üzemzavar. Ismeri a köz ennek a pontos körülményeit? Nem. Ki volt akkor a vezérigazgató? Kocsis István. Lett baja az áprilisi sajnálatos eseményekből? Nem. Tudjuk, miért nem? Nem. Tudjuk, mi az a mágikus tudás, amely – noha se nem nukleáris, se nem villamos-, se nem közlekedésmérnök, hanem a gépelemekhez ért – eddig és ezek után hatalmas állami cégek élére röpíti? Nem. Származott bármi gondja a kormányváltásból? Nem. Tudjuk, miért nem? Nem. Volt olyan pillanat az elmúlt huszonhat évben, amikor kivételességének okáról bármit lehetett tudni? Nem. Legújabban arról értesülhettünk, hogy közreműködött a Paks 2-ről szóló magyar–orosz szerződés előkészítésében. Lehet tudni, hogy mi van ebben a szerződésben? Nem.

Nálunk bezárult a kör. Újra nem történt meg Csernobil. Vagy igen, csak nem tudhatunk róla.