Török puccskísérlet: egy sötét korszak kezdete
Az elvetélt puccskísérlettel a hatalmát eddig is autokrata módon növelő Erdogan jár jól, míg a történtekben vétlen kisebbségeknek, világi ellenzékieknek pokollá válik az életük. Vélemény.
Akik Magyarországon élték végig az elmúlt hat év legalábbis nagyobb részét, pontosan tudják, milyen, amikor egy országban egymást elviselni is alig bíró elitcsoportok vetélkednek a hatalomért. Előbb felőrlik az állami és üzleti élet zökkenőmentes működéséhez elengedhetetlen közbizalmat, intézményi bizalmat, majd végül az erősebb fél megeszi a másikat. S noha szerencsésebb földrajzi és (egyelőre) politikai helyzetből nézzük az eseményeket, a törökországi államcsínyszerűség és az utána következő válság egyes motívumai egészen ismerősek lehetnek. A különbség persze ugyancsak látványos: mindkét fél részéről brutális erőszak kísérte a péntek éjjeli eseményeket.
De mi is történt tulajdonképpen? Este, helyi idő szerint körülbelül hét órakor kezdtek el szállingózni a hírek Isztambul és a főváros, Ankara légterében megsokasodó repülőkről és helikopterekről. Ekkor még mindenki újabb terrortámadásra gyanakodott, de néhányan igyekeztek elviccelni a helyzetet: "á, biztos puccs van". Szürreális volt az elképzelés, hogy valakik ilyesmivel próbálkoznának 2016-ban, a közösségi média és a privát televíziók világában, illetve Erdogan egyszerre modern és ultrakonzervatív elnyomó rendszerében.
Éjfél felé azután már senki sem nevetett, inkább sokkszerű állapotban figyelte, ahogyan tankok zárják el a Boszporusz két nagy hídját és az Atatürk repülőteret; katonák rohannak be a kormányzó AKP párt központjába, majd megszállják az állami tévét is, ahol fegyveresektől körülvéve a bemondó bejelentette, hogy mától az országot a hadsereg "Béketanácsa" kormányozza, és visszaállítják a "demokráciát, a szekularizmust (az állam és az iszlám vallás szétválasztását) és a jogállamot". Az idősebbek azonnal 1980. szeptember 12-ére gondoltak, amikor Ahmet Kenan Evren tábornok egy káoszba fulladt kormányzás végére pontot téve jelentett be "katonai kormányzást", és foglalta el az elnöki címet, ellenfeleivel kegyetlen, gazdaságilag azonban nyugatos-liberális katonai diktatúrát vezetve be. És amint erre gondoltak, nyilván leesett nekik is, politikai állásponttól többnyire függetlenül, hogy ebből semmi igazán biztató nem sülhet ki.
2016 nagyon más, mint 1980. Például a köztársaság nagyhatalmú elnöke, Recep Tayyip Erdogan és újdonsült miniszterelnöke Binali Yildirim nemigen mutatkoztak sehol, tehát a puccsistáknak, akiknek ezen a ponton még a nevét sem tudta senki, nem sikerült őket elfogni. Az elnök azután a CNN Türk magántévében tűnt föl, igaz csak a riporter iPhone-ján jelentkezett be ismeretlen helyről. Azonban ez is elég volt hozzá, hogy a tévé előtt ülő híveit felszólítsa, azonnal vonuljanak utcára és testükkel védjék meg a "demokráciát és vívmányait" a katonáktól. Kisvártatva a török állam által fizetett imámok szabályos dzsihádot hirdettek a főváros és Isztambul müezzinjein keresztül, és ezrek tódultak a közterekre, a katonák által felállított útakadályok elé. A lázadó tisztek által kiparancsolt katonák a feszült helyzetben tüzet is nyitottak a kivonuló tiltakozókra, sőt a Boszporusz hídjánál helikopterről is lőtték a tüntetőket – ami több tucat áldozatot követelt.
Az elnök, mint kiderült, Marmarában vakációzott a tengernél, és a hírek hallatán, közvetlenül a telefonos interjú után különgépére menekítették, amely felszállt és Isztambul felé vette az irányt. Ez sok szempontból furcsa volt, hiszen mint utólag kiderült, a légierő jelentős része is a puccs mellé állt, akár le is lőhették volna az elnöki gépet, mint egy Tom Clancy-filmben. Ezzel szemben helyi idő szerint hajnali fél háromra az Erdogan-párti lázadók sikeresen átvették az Atatürk repülőtér feletti hatalmat, így Erdogan gépe végül ott landolt, és onnan szólt a népnek az elnökpárti magántévén az NTV-n keresztül.
Ahogy az események lezajlottak – a szervezők nem tudták elfogni az ellenséges elnököt, miniszterelnököt, és ugyan bevonultak az állami tévébe, de nem uralták a teljes telekommunikációt –, borítékolta a biztos kudarcot. Reggelre a puccs végleg megbukott, az amerikai kormány még Erdogan leszállása előtt elítélte a lázadókat, és a puccsisták erre kapkodó erőszakba kezdtek: helikopterekkel korábban már szétlőtték a hadsereg nagy riválisa, a török elnökhöz hű állambiztonság (MiT) épületét, majd tankokkal megtámadták az ankarai Nemzetgyűlést is. Hajnalra azonban az értelmetlennek tűnő pusztítás hatására az összes ellenzéki párt is határozottan elítélte a puccskísérletet, végül a legkeményebb, a Boszporusz-hídnál állomásozó egységek is megadták magukat, és megkezdődött megtorlás a (minden bizonnyal civil ruhás államrendőrök által gondosan igazgatott) elnökpárti tömeg részéről. Szörnyűséges bosszút esküdtek a lázadók, és általában ellenfeleik ellen. Ez sajnos nem is maradt üres ígéret, a tüntetők azóta
a törökországi vallási és etnikai kisebbségek és az elnök világi kritikusai, illetve a baloldali ellenzék ellen fordultak,
az ő kerületeikben és a szír menekültek által lakott ankarai negyedekben is házak lobbantak lángra, iszlamista tüntetések kezdődtek országszerte.
Másnap az elnök – minden bizonnyal gondosan előkészített lista alapján – elkezdte a puccsisták letartóztatását. Megnevezték a vád szerinti fő szervezőt, Eldan Öztürk tábornokot. Erdogan ezen kívül már a hajnali órákban egyik legnagyobb riválisát, egykori szövetségesét, az Amerikában száműzetésben élő Fethullah Gülent és muszlim felvilágosodást hirdető szervezetét, a Hizmetet nevezte meg főbűnösként. Szombaton és vasárnap már nyíltan arról beszélt, hogy Gülent az USA-nak ki kell adnia, ha bizonyítani akarja, semmi köze nem volt az államcsínyhez.
Valóban ez történt volna? Képes egy hetvenéves, pennsylvaniai liberális muszlim prédikátor távirányításos puccsot tervezni Erdogan ellen? Az elnök vádaskodását sokan erősen kétségbe vonják. Egyesek a nyugati médiának nyilatkozva úgy vélik, hogy ha a Hizmet török államba, bírói rendszerbe, hadseregbe beépített elemei valóban puccsot szerveztek volna, akkor az sikerül is. Egy ilyen, alapvetően nyolcvanas évek mintájára kitervelt kísérlet, amellyel évtizedek alatt gondosan felépített szervezetük létét kockáztatnák, nem rájuk vall.
És egyáltalán, egy török puccskísérlet (amelyre a mostanin kívül 1960 óta négyszer volt példa) általában a teljes hadsereg egyetértésével, együttműködésével, a katonai titkosszolgálat csatornáin keresztül és a hivatalos parancsnoki lánc betartásával vihető véghez. Nem mindig jutott el a konkrét akciókig, de minden esetben alapfeltétel volt mindegyik. Nem egy vagy két repteret és találomra két jól fényképezhető hidat szállnak meg, hanem az összes főutat, csomópontot, a stratégiai városokat, mégpedig jól koordinált rendben, és mindezt a hadiflotta blokádja követi.
Ezzel szemben jelenleg úgy tűnik, hogy egy a hadseregen belül abszolút kisebbségben lévő klikk felelős a történtekért, a török vezérkar többsége és a rendkívül fontos szerepet játszó török gyalogsági egységek sem támogatták az akciót. Kétségtelen, hogy a régi, de még mindig nagyhatalmú, fél városokat birtokló török szekuláris elitnek régen a bögyében van Erdogan, aki miközben egyre inkább kiüresítette a demokráciát, kegyetlen eszközökkel nyomta el a kialakuló relatív emberi jogi biztonságot, lecsapott a szólásszabadságra, új vallásos gazdasági elitet gyűjtött maga köré, jelentősen növelte több tízmillió átlagtörök életszínvonalát. A 2014 óta bizonytalanná váló térségben több tényező erősen megtépázta a nagy török családok, a Sabancik, a Kocok és a katonai elit bizalmát az elnöki rendszerben: a szíriai háború, a török progresszív ellenzék Gezi parkból kiinduló lázadása, a kurd militáns PKK újra fellángoló harca, valamint az elnök köreinek obskúrus kapcsolatai az iszlamista szíriai felkelőkkel, sőt a dzsihádista Iszlám Állam terrorszervezettel.
A legkézenfekvőbb magyarázat, hogy a török valóságra egyre kevesebb hatást gyakorló, alapvetően még mindig autoriter, kemalista világi elit legradikálisabb körei szánták el magukat az elkeseredett lépésre.
Mindent egy lapra tettek föl, és veszítettek. Ami pedig még ennél is kijózanítóbb lehet számukra, hogy puccskísérletük Erdoganék újonnan óriásivá és törvényen felülivé tett állambiztonsága által végig lekövetett és meghiúsított retrókísérlet volt, amelyet várakozásukkal ellentétben a török közvéleménynek szinte egyetlen nagyobb csoportja sem támogatott. Bírók, katonatisztek ezreit fogták máris le, és a Hizmet, illetve egyéb csoportok minden bizonnyal befolyásuk maradékát is elvesztették.
Ez pedig a lehető legsötétebb jövő elé állítja az országot. A "Szultán" nagyon régen próbálkozik már a régi köztársasági rendszer maradványainak lebontásával és egy török elnöki demokrácia bevezetésével, ahol hatalmát szunnita vallási vezető-védelmező státuszára alapozná, és kegyetlen, paranoid állami terrort vezetne be az alavitákkal, a baloldaliakkal, a kurdokkal, a világi ellenzékkel szemben egyaránt. Nekik nincsen hova hátrálniuk, radikális elemeik valószínűleg országszerte fegyveres lázadásba, védelmi akciókba kezdenek. A katonai interregnumot és a délkeleti front parancsnokainak lefogását a kurd PKK valószínűleg ki fogja használni felkelése kiszélesítéséhez. Ennek a konfliktusnak pedig nem látszik a vége.
Azok, akik a csúcson esetleg egy elkeseredett puccsal kívánták ezt saját katonai diktatúrájukba fordítani, persze aligha szenvednek majd. Legföljebb – ahogy eddig is – svájci magániskolákba és topegyetemekre küldik gyerekeiket, esetleg ők maguk is elhagyják az országot – vagyonukkal együtt. A szegények, elnyomottak, demokraták számára azonban az ország szabályos pokollá fog változni. Erdogan nem hiába mondta, hogy a puccsot "Allah ajándékának" tekinti, és nem hiába szállingóznak összeesküvés-elméletek arról, hogy esetleg saját maga szervezte ezt meg. Jól biztosan csakis ő jár az egésszel, és persze azok, akik egzisztenciájukat és hatalmukat rá alapozták.
Ami viszont talán a teljes helyzetnél is érthetetlenebb, az a magyar kormány és közmédia reakciója az eseményekre. Egy ilyen kényes helyzetben, a megtorló török állami terror hajnalán valóban
muszáj volt Szijjártó Péter külügyminiszternek még pluszban leterroristázni a puccsistákat, és nagy hangon kiállni Erdogan mellett?
A most nagy diplomáciai fiaskóba sétáló, Erdogant megnyugtatni kívánó amerikai elnök és külügy óvatosabb volt ennél, nem beszélve az EU többi vezetőjétől, miniszterétől. Valóban igaz, hogy a lázadó katonák a tömegbe lőttek, viszont azt, hogy a hídnál, az után hogy szabályosan megadták magukat, néhányukat gyakorlatilag meglincselte, esetenként lefejezte a dühöngő kormánypárti tömeg, tényleg úgy kell kommentálni, hogy "Magyarország elismeréssel adózik a törökök terrorellenes harca, a terror ellen tett lépéseik miatt"?
Például én Magyarországon vagyok, és egyáltalán nem adózok elismeréssel. Ellenkezőleg, méla undor fog el minden kormányzatilag támogatott gyilkos pusztítás láttán, hallatán. Nem mintha ez igen sokat számítana, de hát a külügyminiszter értékelése sem. Az események után mindenesetre fölmerül, hogyan is képzeli el Törökország EU-csatlakozási tárgyalásainak folytatását egy uniós tagország kormányzata.
Az persze kevésbé meglepő, bár nem kevésbé taszító, ahogyan a magyar kormányzati média már az események kezdetétől egyértelműen a szokásos migránsozására használja fel Törökország válságát. Aki a bizonytalan helyzetről, az újabb, épp most kezdődő Erdogan-féle erőszakhullámról hivatalos szinten csak annyit kezd el kommunikálni, hogy az események újabb migránshullámot indítanak majd el, főleg miután éppen derekasan meggratulálta az autoriter vezetőt erélyes fellépése okán, az a saját állama erkölcsi leépüléséről állít ki szép, aktuális, hivatalos jelentést.
Persze a népszavazás a menekültkvótáról csak októberben lesz, ezért remélni sem merem, hogy ez itt már a politikai mélypont.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
