A megbékélés, amelyet hiába ajánlottak a magyarok, románok, szlovákok figyelmébe

Kézfogások és baráti ölelések a nagy háborúk legvéresebb ütközeteinek színhelyén, francia–német összeborulás a nagy francia és német történelmi szégyenek termében – a hosszú és egyáltalán nem magától értetődő út talán legfontosabb állomása volt az Élysée-szerződés. Az 1963-as német–francia barátságokmány nem is annyira az 55. évforduló miatt érdemel említést, hanem azért, mert a két hatalom mai első emberei, Angela Merkel és Emmanuel Macron abban a szellemben igyekeznek együttműködni, amelyet nagy elődeik, Konrad Adenauer kancellár és a tábornoki rangú Charles de Gaulle elnök keltettek életre. Nekik kinyilatkoztatott szándékuk volt, hogy a szerződés hozza el a két nemzet közötti megbékélést.

Persze nem előzmények nélkül. Robert Schumann francia külügyminiszter 1950-ben kezdeményezte a két ország acéliparának közös ellenőrzését (ezzel megteremtette az EU alapját). Ugyanabban az évben René Pleven védelmi miniszter közös európai haderőt javasolt, német alakulatok részvételével – ez akkor nem, és azóta is csak nyomokban valósult meg.

Miután évtizedek óta hol a tengely, hol a motor elcsépelt hasonlatával illusztrálják Bonn/Berlin és Párizs szerepét az európai együttműködésben, már csak történelmi emlék, hogy a múlt század közepéig örökös és ősi ellenségnek számított a két nemzet. Sok évszázad történelme alapján ez alapos túlzás, de tény, hogy a XIX. és a XX. században sorozatos háborúk dúltak a franciák és a németek között. Az utolsóban, a második világháborúban a németek megszállták Franciaország felét, és behódolásra kényszerítették a másik felét, a háború végeztével pedig a franciák szállták meg Németország délnyugati (többé-kevésbé a francia határ menti) részét. Ezzel alig voltak népszerűbbek, mint a szovjet katonák a keleti övezetben.

Francia elnökök, német kancellárok: Charles de Gaulle és Konrad Adenauer, Francois Mitterran és Helmut Kohl, Emmanuel Macron és Angela Merkel. Történelmi távlatok

AFP

Ezért is fontos és jelképes a német–francia összemelegedés, amely a hidegháború egyik leghidegebb időszakát követte. A világ éppen túl volt az 1962-es kubai rakétaválság okozta retteneten, és a bonni politikusok még nem emésztették meg, hogy Nyugat-Németország fő támasza, az Egyesült Államok 1961-ben nem akadályozta meg a berlini fal felépítését. Miután 1960-ban a franciák sikeresen kipróbálták első atombombájukat, De Gaulle azon igyekezett, hogy az amerikaiakhoz és a britekhez méltó atomhatalmat faragjon hazájából. Abban reménykedett, hogy Adenauer segítségével olyan hatalmi központot hoz létre Nyugat-Európában, amely harmadik erő lehet az USA és a Szovjetunió között. Ez az Amerika-ellenesség eleinte Moszkvának is tetszett, mert abban reménykedett (hiába), hogy a franciák megoszthatják a nyugati világot. Aztán megijedt, attól tartva (szintén tévesen), hogy a franciák és a németek titkos katonai együttműködésről állapodnak meg.

Bonnban sokan ellenezték (beleértve a külügyminisztérium jelentős részét) a német–francia közeledést. Mai szemmel nézve is ismerős lehet a vita az USA szerepéről és az európai egységről: akkoriban De Gaulle a nemzetállamok Európája mellett kardoskodott, míg Adenauer a brüsszeli hatáskörök bővítését szorgalmazta, már csak azért is, mert Nyugat-Németország politikailag akkor meglehetősen gyenge hatalom volt. A 87 éves Adenauer (aki részben bujkálva, részben fogságban vészelte át a náci éveket) mégis megállapodott a 73 éves De Gaulle-lal (a náciellenes háború legendás parancsnokával). Előkészítésül a két államférfi négy év alatt 15 alkalommal találkozott. De azzal egyáltalán nem volt sínen a dolog, hogy 1963 januárjában, a párizsi Élysée-palota Murat-termében aláírták – és testvéri csókkal, öleléssel is megpecsételték – a szerződéseket.

HVG

Két tábor alakult ki a bonni kormánypárt, a kereszténydemokrata CDU/CSU köreiben: az atlantistáké és a gaulle-istáké. Maga Adenauer is tudta, hogy a megosztott Németország nyugati fele rászorul az USA és a NATO védelmére. Ezt kihasználva John F. Kennedy amerikai elnök diplomatái keresztülvitték, hogy júniusban a bonni parlament olyan preambulumot illesztett a szerződéscsomag elé, amely alapvetőnek minősítette a transzatlanti (azaz az USA és Nyugat-Európa közti) kapcsolatokat. De Gaulle pillanatnyi fő célja füstbe ment, az idősödő tábornok azon busongott, hogy „a szerződések olyanok, mint a rózsák vagy a fiatal lányok: előbb-utóbb elhervadnak”. Adenauer, a szenvedélyes rózsakertész ezt hasonló virágnyelven megválaszolta ugyan, de Párizsban a sértettség még a szerződés ötödik évfordulóján is oly erős volt, hogy a tervezett francia–német emlékkötetben nem voltak hajlandók kinyomtatni a preambulumot. A kiadvány végül úgy ünnepelte a szerződést, hogy annak teljes szövegét kihagyták.

A korabeli politikai huzakodás ma már elfeledett történelem, viszont az Élysée-szerződés a volt ellenségek megbékélésének sokat idézett mintapéldája. Olyan, amilyet az utóbbi évtizedekben nemegyszer ajánlottak akár a magyar–román vagy a magyar–szlovák viszonyok alakítóinak figyelmébe is – mindeddig hiába. A rendszeres politikai, gazdasági és védelmi konzultációk mellett a siker talán kevésbé ismert titka, hogy a szerződéscsomag egyik eleme német–francia ifjúsági intézményt (Deutsch–Französisches Jugendwerk, illetve L'Office franco–allemand pour la Jeunesse) hozott létre. A kormányoktól elvben független szervezetként ez mind a mai napig intézi fiatalok ezreinek cseréjét: a vendégtanulók fogadását, a nyelvtanfolyamokat, a gyakornoki programokat. 1963 óta 8,4 millió három és harminc év közötti francia és német vett részt az ismerkedésben. Az alapítók szándéka valóra vált: ha a két ország fiataljai elkezdenek barátkozni, a felnőtt generáció tagjai később már nem lesznek ellenségek.