A menekültválság kezdetén a nemzetközi sajtóban sokszor ismételték, hogy Szaúd-Arábia senkit sem fogadott be a muszlimok közül, noha megtehetné. A helyzet ennél sokkal összetettebb.
Rijádban a főutak mellett már fel-feltűnnek az autóablakot pucoló gyerekek, de az is előfordul, hogy leszólítják az embert az utcán, ha látványosan külföldinek néz ki, és pénzt vagy segítséget kérnek tőle. A gyerekek és a leszólítottak egy részében közös, hogy nem szaúdiak, s bár a felnőttek között előfordulnak pakisztáni és bangladesi vendégmunkások, jelentős részük arab, aki valamilyen üldöztetés vagy háború elől jött a sivatagi királyságba. És ők nyilván csak az országba érkezett és befogadott menekültek látható töredéke.
Ahhoz képest meglepő a látvány, hogy az Amnesty International 2014-es jelentése szerint Szaúd-Arábia, illetve a többi olajban gazdag, Öböl menti állam egyetlen menekültet sem fogadott be. Ez a vélekedés Európában is makacsul tartja magát, köszönhetően elsősorban a közösségi médiában terjedő álhíreknek, amelyek ezt teszik felelőssé a vén kontinensen tömegesen megjelenő muszlim menekültekért. Állításuk igazolására gyakran hivatkoznak az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) statisztikájára, amely nem nulla menekültet mutat ugyan, de a töredékét a Szaúd-Arábiába befogadottak valós számának. Ezekre a számokra hecckampány is épült, amellyel Rijád elutasító menekültpolitikáját a nagy évi zarándoklat, a hádzs miatt épített, Mekka melletti, az év nagy részében üresen álló sátorvárossal illusztrálják, mondván: ott minden Európába tartó menekült elférne.
A politikailag felfokozott helyzetben ritka józan ész is azt diktálja, hogy amennyiben tényleg nem jutott volna be egyetlen menekült sem a sivatagi királyságba vagy más Öböl menti országba, az ő határőrizetük lenne a legjobb a világon – sokkal jobb, mint amilyenről bármelyik kelet-európai illiberális kormány álmodik. A statisztikák ugyanis pontatlanok. Ennek az egyik fő oka az, hogy az ENSZ a menekülteket az 1951-es genfi menekültügyi egyezmény és az 1967-es protokoll szerint határozza meg. A probléma, hogy az Öböl menti államok – Szaúd-Arábia, Katar, Kuvait és az Egyesült Arab Emírségek – egyike sem aláírója az egyezménynek, így az ENSZ mérési lehetőségei erőteljesen limitáltak. Nem véletlen, hogy az UNHCR éves felmérései az 1951-es egyezményhez csatlakozott országok adataira korlátozódnak.
Az Öböl menti monarchiák menekültpolitikájában a táborok létrehozása és az érkezők regisztrációja soha nem játszott különösebb szerepet. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem nyújtottak menedéket „bajba jutott muszlim testvéreknek”, hanem hogy a befogadottak számáról és ellátásáról ritkán készült bármilyen felmérés. És azt sem összesítik, hogy a menekülteket támogatja-e bármiben az adott Öböl menti ország. Ebből természetesen azonnal le lehetett vonni azt a következtetést, hogy ha vannak is menekültek a régióban, akkor ők embertelen körülmények között, minden állami segítség nélkül tengődnek. A helyzet azonban itt is sokkal árnyaltabb.
Szaúd-Arábia és a királyi család a kritikákat zokon vette. A Szaúd-ház ugyanis a hatalmát az iszlám két szent városának, Mekkának és Medinának az „őrzéséből” eredezteti, a mekkai zarándoklat pedig kötelező legalább egyszer minden muszlim számára. A királyi család felel a zarándokokért, azaz kiterjesztő értelemben a muszlimok összességéért. Így Rijádban bevett gondolkodásmód, hogy a sivatagi királyságnak vezető szerepe van az ummában, a muszlimok közösségében, és nem csak a zarándoklat ideje alatt. Ez a politikai dogma a kezdetektől jellemzi a szaúdi államot, a több százmilliárd dolláros kőolajkincs pedig garantálja is gazdasági vezető szerepét a szegényebb testvérországok között. Rijád nemcsak a palesztinokat támogatja – Washington után a legtöbb pénzzel –, de a gondokkal küzdő muszlim államokat is, ahogyan például 2013-ban több milliárd dollárral segítette ki Egyiptomot.
A bírálatokra reagálva Szaúd-Arábia a külképviseletei útján felhívja a figyelmet a Szalmán királyról elnevezett, 2015-ben létrehozott humanitárius és segélyközpontra (KSrelief), amely a bel- és külföldi segítségnyújtást szervezi. A KSrelief vezetője, Abdullah al-Rabbiah sajtónyilatkozatokban hangsúlyozta, hogy a szíriai polgárháború 2011-es kezdete óta például az ország 290 ezer szíriai menekültet fogadott be vendégként, ingyenessé téve számukra az egészségügyi ellátást és az oktatási rendszert. Az utóbbit kihasználva 114 ezer szíriai diák tanul Szaúd-Arábiában.
Az utóbbi időben Rijád Jemen felé fordult az ottani válság súlyosbodása miatt. Egyrészt megnyitotta az ország határait a délről érkező menekültek előtt – a befogadottak száma meghaladta a 600 ezret –, másrészt több százmillió dolláros humanitárius segélyt nyújt a polgárháború sújtotta lakosságnak Jemenben és Szomáliában. A segítségnyújtást ugyanakkor árnyalja, hogy Szaúd-Arábia beavatkozott a szunnita kormányerők mellett, és légitámadásainak a nemzetközi szervezetek szerint civilek is áldozatul estek. A síita huti lázadókkal – akiket a regionális hatalmi pozícióért Rijáddal vetélkedő Teherán segít – kialakult konfliktusnak pedig nem látszik a vége.
A szíriaiakon és a jemenieken kívül a legnagyobb tömegben palesztin menekültek élnek Szaúd-Arábiában, ez a legrégebben az országban tartózkodó csoport. Számuk az ENSZ közlése szerint 240 ezer lehet, és a támogatásuk mellett Rijád annak ellenére kitart, hogy Donald Trump amerikai elnök a segélyek befagyasztását helyezte kilátásba, ha a palesztinok nem ülnek vissza a tárgyalóasztalhoz és fogadják el az USA nagykövetségének Jeruzsálembe költöztetését. Szaúd-Arábia 2016-ban például 59 millió dollár segélyt nyújtott különböző palesztin érdekeltségű programokhoz Jordániában és Ciszjordániában.
A KSrelief tevékenysége alapján egyértelműen Szaúd-Arábia elsődleges célja, hogy a válsággócokban nyújtson támogatást, és ne honosítsa a menekülteket. Irakban, Libanonban, de Jordániában is több olyan program fut, amelyekkel az oda menekültek körülményein kívánnak javítani. Nincsenek viszont olyan programok, amelyek a menekültek Szaúd-Arábiába telepítését szolgálnák. Ahol egyébként a hivatalos felfogás szerint aki menekült és az országban él, az vendég. Ez egyben azt is jelenti, hogy a királyság nem ad állampolgárságot a területére menekülteknek, akár évtizedes ott-tartózkodás után sem.
Ez elsősorban a palesztinokat érinti, akiknek az egyetlen út az állampolgárság elnyeréséhez az, ha beházasodnak egy szaúdi családba. Ez összhangban van az Arab Liga útmutatásával, amely kimondja, hogy az arab befogadó államok ne adjanak állampolgárságot a palesztin menekülteknek, hogy ezzel tartsák életben a visszatérés vágyát, illetve jogát az Izrael által megszállt területekre. Ez a gyakorlat már a sokadik palesztin generációt fosztja meg a lehetőségektől Szaúd-Arábiában, ám semmi jele, hogy Rijád változtatni akarna rajta.
JÁSZBERÉNYI SÁNDOR / RIJÁD
A cikk a HVG 2018/13. számában jelent meg.
Börtönbe zárták Oroszországban, megkínozták Fehéroroszországban, farkasszemet nézett Putyinnal, de a saját démonaival nem sikerült megküzdenie.
Néhány szón, gesztuson múlt, hogy 1990-ben sikerült megfékezni Marosvásárhelyen a halálos áldozatokat követelő román-magyar összecsapásokat, és nem borította el egész Erdélyt az erőszak.
Batházi Tamás szerint Wladár Sándornak szexuális viszonya volt a húsz éve elhunyt, hírhedten keménykezű Széchy Tamással.
A volt igazságügyi miniszter elmúlt másfél éve került fókuszba.
Szamosvölgyi Péter gyáva senkinek nevezte az őt kritizáló hozzászólót.
