„Teljes bizonyossággal megállapítható, hogy a két ember között apa-fiú kapcsolat volt” – közölte a napokban a súlyos bűncselekmények kivizsgálására szakosodott Orosz Nyomozó Bizottság, miután a szakértői exhumálták III. Sándor cár holttestét is, hogy annak DNS-ét összehasonlítsák az utolsó orosz cárnak, II. Miklósnak tulajdonított csontváz örökítőanyagával. A vizsgálat – amelynek során még a cárnéval rokonságban lévő Fülöp hercegtől, II. Erzsébet brit uralkodó férjétől is kaptak DNS-mintát – minden korábbinál egyértelműbben megerősítette, hogy száz éve a cárt, Alekszandra Fjodorovna cárnét, valamint öt gyermeküket ölték meg a bolsevikok az Urál lábánál lévő Jekatyerinburgban.
Bár az eddig végzett valamennyi, tudományos alapossággal folytatott vizsgálat erre az eredményre jutott, a bestiálisan meggyilkolt uralkodócsaládot szentté avató orosz ortodox egyház látványosan nem törődik az eredményekkel. Kirill pátriárka is csak annyit üzent, egyháza nem foglal állást a legújabb fejlemények ügyében, s várhatóan csupán az ortodoxok saját vizsgálatának végeztével, a 2020-ban esedékes legközelebbi püspöki tanácskozás után hozza nyilvánosságra álláspontját.
Az ortodoxok viselkedése nem új keletű. Amikor az 1990-es években az akkori államfő, Borisz Jelcin utasítására megvizsgálták a maradványokat, majd 1998-ban Szentpéterváron eltemették az uralkodó házaspárt és a velük talált három gyermeküket, a magát mellőzöttnek érző egyház már akkor is saját vizsgálatot akart. Főként a papság makacskodása az oka annak is, hogy a 2007-ben megtalált másik két cári utódot, Alekszejt és Mariját a mai napig nem temették a többiek mellé.
A négy hercegnő és öccsük, Alekszej. Rövid idejig tartott az idill
AFP
„Azért halogatja az egyház a maradványok eredetiségének elismerését, mert az ortodoxok között sok a radikális monarchista, és Kirill nem akart a centenárium környékén harcolni ezzel a befolyásos csoporttal. A pátriárka tart ugyanis tőlük” – mondta Szergej Csapnyin, az ortodox egyház folyóiratának egykori főszerkesztője. A radikális monarchisták befolyására utal, hogy Oroszországban tavaly gyakorlatilag betiltották a Matilda című orosz filmet, amelyben II. Miklós ifjúkori szerelmének történetét mesélték el. Azt állítják, az utolsó cár nem csupán mártír volt, hanem olyan krisztusi formátumú uralkodó, aki népe bűneiért megfizetett. Szerintük az orosz kiválasztott nép, és úgy vélik, nemzetüknek különleges helye van a világban. Még akkor is, ha az abszolút monarchiát az utolsó pillanatig fenntartani akaró II. Miklós országa súlyos katonai vereséget szenvedett Japántól, 1905-ben pedig vérbe fojtotta az első XX. századi orosz forradalmat.
A monarchisták befolyását erősíti az a csoport, amelynek tagjai évtizedek óta azt ismételgetik, hogy a cári család „zsidó rituális gyilkosság” áldozatává vált. Szerintük a bűncselekmény körülményei – például az, hogy a részben zsidó származású elkövetők barbár módon hajtották végre a tettüket, és megcsonkították a holttesteket – arra utalnak, hogy a zsidók bosszút akartak állni az oroszok korábbi pogromjaiért. A vérvádat ismételgetők hangját erősíti, hogy a Vlagyimir Putyin orosz államfő személyes gyóntatójaként, illetve Kirill pátriárka bizalmasaként ismert Tyihon Sevkunov, azaz Tyihon metropolita tavaly novemberben nyilvánosan is előszedte a „rituális gyilkosság” vádját. Az orosz világi állam jelen lévő képviselői egyből bejelentették, hogy meg kell vizsgálni a kérdés pszichológiai és történelmi vetületeit. A Romanov-dinasztia eltüntetését a „zsidó-szabadkőműves világ-összeesküvés” részeként látni akaró ortodoxok olvasatában II. Miklós megölésével a gyilkosok az orosz népet akarták megsemmisíteni.
II. Miklós koronázása 1896-ban. Pokoli véget ért.
Wikipedia
Miközben elismert történészek azt állítják, a cári család meggyilkolásának hátterében leginkább az húzódik meg, hogy a polgárháborúban álló bolsevikok mindenáron meg akarták akadályozni a monarchia restaurálását, a múlt század fordulója környéki kiterjedt oroszországi pogromnak közvetve szerepe lehetett abban, hogy az utolsó Romanovok nem menekülhettek el hazájukból. 1903 húsvéthétfőjén ugyanis az éppen aktuális vérvád hatására a moldovai Chisinauban 47 zsidót megöltek és több mint ötszázat megsebesítettek, II. Miklós mégsem tett semmit az 1905-ig már kétezer emberéletet követelő, nemzetközi felháborodást kiváltó gyilkosságsorozat megállítására. Pedig Lev Tolsztoj mellett az USA és Nagy-Britannia is a cár közbelépését kérte.
Miután kitört az 1917-es februári forradalom, V. György brit uralkodó – aki első unokatestvére volt II. Miklósnak, és még hasonlított is rá – a cár márciusi lemondása után megpróbálta kimenekíteni őt és családját Oroszországból. Néhány hónappal később azonban – tanácsadói javaslatára – visszavonta a titkosan kezelt meghívást. „V. György megértette, hogy legtöbb alattvalója szemében II. Miklós véreskezű önkényúr volt, és ő, alkotmányos monarchia élén álló királyként még akkor sem nyújthat baráti kezet egy autokratának, ha szoros rokoni szálak fűzik őket össze” – mondta a brit monarchia történelmével foglalkozó író, Theo Aronson, majd hozzátette: „Így a brit uralkodócsalád sorsára hagyta az oroszt.”
| Horror a paradicsomban |
Az utolsó napok, a leszámolás, II. Miklós, felesége és öt gyermekük kivégzése, holttestük meggyalázása köré egész legendárium, egyben szélhámosüzlet szövődött. A kivégzés utáni csodás feltámadások, a hamis Anasztasziják és álcárevicsek történetein, a gyilkosság szükségszerűségét és a bolsevikok cselekedeteit vizsgáló politikai elemzéseken, a Romanov-csontokat a koptyaki erdőből kihantoló régészek kutatásain túl megbújik a cári család titkos története. A tragédia mögött, pontosabban annak előzményeként felépült egy mesevilág és egy nevelési regény. Ez jön át a színésznőből lett író-történész brit Helen Rappaport A négy nővér címmel magyarul megjelent nagymonográfiájából, amely már-már szépirodalomként tálalja a dinasztia utolsó családjának és különösen a hercegnőknek az életét. A pályafutása során Csehov-novellákat angolra fordító Rappaport kíváncsiságát a Romanov-történet drámaisága ragadta meg. A Leedsi Egyetemen orosz szakon diplomázott író 2008-ban publikált, magyarul ki nem adott Jekatyerinburg című monográfiája a cári család Ipatyev-házban töltött utolsó tizennégy napját írja le kíméletlen részletességgel. A szerző szinte a halottkém alaposságával vázolja fel a gyilkosság és a holttestek eltüntetésének borzalmas körülményeit. Rappaport, aki többek között Sztálin és Lenin életéről is könyvet írt, az orosz forradalmi tematika mellett a viktoriánus korral is foglalkozik: miután a Jekatyerinburgot befejezte, úgy gondolta, emléket állít azoknak, akiket az elmúlt évszázad folyamán talán méltatlanul elfeledtek. Azon túl, hogy Olga, Tatyjana, Marija és Anasztaszija Romanova méltó helyet kap a mindenkori emlékezetben, azzal talán még a szerző sem számolt, hogy a négy nővér és szüleik története sokkal univerzálisabbra is tanít. A Romanov hercegnők – életük utolsó két évét leszámítva – idilli világban éltek. A mindennapjaikba betekintő, feltáró munkából megtudhatjuk, hogy a Sándor-palota legfelső emeletén lévő gyermeklakosztályokban a háló-, a tanuló-, az étkező- és a fogadószobákat elefántcsont színű citromfa bútorokkal és angol kartonfüggönyökkel rendezték be. A rózsákkal és pillangókkal díszített falakat a családról és a barátokról készült festmények borították. Az íróasztalokon füzetek, az éjjeliszekrényeken imakönyvek, gyertyák és feszületek feküdtek. A szekrényekben ezüsthímzésű, rózsaszín szaténruhák és ugyanolyan színű brokát kokosnyik fejdíszek sorakoztak. A palotában szombat estéként filmnézésre gyűlt össze a család. A külvilágtól magas vaskerítéssel elválasztott hatalmas parkban a Romanov gyerekek lovagoltak, bicikliztek, nyáron csónakáztak, télen korcsolyáztak a tavakon. Nyaranta nem maradhatott el a közös családi utazás: a Standart fedélzetén nekiindultak a Finn-öbölnek 275 fős személyzettel. II. Miklós és felesége, Alekszandra Fjodorovna amilyen rosszul teljesítettek uralkodóként, olyan példamutatóan viselkedtek szülőként. A Hessen-Darmstadt-házból származó Alekszandra, Viktória királynő kedvenc unokája, a cári hagyományokkal szembemenve, meghitt otthont teremtett férje, négy lánya és a vérzékenysége miatt állandó életveszélynek kitett legkisebb gyermeke, Alekszej számára. A cárné ellenezte a haszontalan etikettet, és azon volt, hogy gyerekeiket a rangjuktól függetlenül neveljék. A cárné, a kor szokásait semmibe véve, szoptatta a gyermekeit, és miközben a napi hivatalos ügyeket intézte, az egyiket a térdén lovagoltatta, a másikat bölcsőben ringatta. Dadák, nevelőnők helyett maga oktatta a lányokat angolra, franciára, a helyesírás alapjaira és varrásra. II. Miklós is rengeteg időt töltött a gyermekeivel, elsőszülött lányáról, Olgáról babanaplót is vezetett. A Romanov lányok a korabeli források és Rappaport könyve szerint művelt, érzékeny, udvarias és természetes jelenségekké értek. Olga, négyük közül a legérzékenyebb, a könyv szerint idejét leginkább a tisztek utáni epekedéssel töltötte. A visszafogott, tartózkodó Tatyjana, a másodszülött, a legszebb, arról volt nevezetes, hogy odaadással ápolta az első világháborúból visszatért sebesült katonákat. A lelki sérülésekre gyógyírrel Marija szolgált, bár nem tartották igazán eszesnek, kedvességével mindenkit elbűvölt. A legfiatalabb, Anasztaszija a kis bajkeverő volt a családban, imádott színészkedni, játékosságban nem is akadt párja. (hercsel) |
