Donald Trump elnök és a republikánusok számára létfontosságú, hogy a novemberi félidei kongresszusi választáson megőrizzék a többségüket a képviselőházban és a szenátusban. A párt utóbbi másfél évtizedének legfontosabb pénzemberei, a fejenként 50-50 milliárd dolláros vagyonukkal a tíz leggazdagabb amerikai közé tartozó Charles és David Koch által működtetett hálózat a két évvel ezelőtti 250 millió dollárt megfejelve 300-400 milliót tervez elkölteni a kampányban. Ez akár jó hír is lehetne a republikánusoknak, ám nem feltétlenül az, hiszen a Koch fivérek – pontosabban inkább a 82 éves Charles, mert a nála négy évvel fiatalabb öccse az egészségi állapotára hivatkozva júniusban visszalépett az üzleti és politikai szerepvállalástól – nézeteltérésbe keveredtek Trumppal.

A testvérek által létrehozott hálózat – amelynek mintegy félezer tagja legalább évi 100 ezer dollárt dob be a közösbe politikai céljaik elérésének finanszírozására – már 2016-ban sem támogatta a neki kedves republikánus politikusokat az előválasztáson sorra legyőző Trumpot, a pénzét képviselők és szenátorok segítésére költötte. Charles két éve azt mondta, a Trump és a demokrata Hillary Clinton közti választás olyan, mintha rákbetegség vagy szívroham lenne az alternatíva. A múlt héten pedig Trump szokásos Twitter-kirohanásai egyikében minősítette „republikánus körökben nevetség tárgyának” a fivéreket, akiknek a pénzére és a rossz elképzeléseire nincs is szüksége.

A dührohamot az váltotta ki, hogy Charles a hálózat tagjainak előző hétvégi zárt körű tanácskozásán ismét bírálta a Trump által kirobbantott kereskedelmi háború jelentette protekcionizmust. S az is ismert, hogy ellenzi az elnök szigorú fellépését a gyerekkorukban illegálisan az USA-ba került bevándorlókkal szemben. Az is kiderült, hogy a Kochék pénzelte Americans for Prosperity nonprofit alapítvány támogatására nem számíthat a trumpista elveket valló republikánus Kevin Cramer, aki – az egyik legfontosabbnak és legszorosabbnak tartott versenyben – Észak-Dakotában szeretné megszerezni a szenátori mandátumot a demokrata Heidi Heitkamptól.

A szabadpiaci elveket valló, a kormányt korlátozni, az adókat és az állami szabályozást csökkenteni kívánó Koch fivérek milliói meghatározó szerepet játszottak abban, hogy a 2010-es félidős kongresszusi választáson győzött a párt jobbszárnyát adó teadélutánosok forradalma, és a republikánusok a demokrata Barack Obama idején visszafoglalták a képviselőházat és a szenátust is. Ez a betetőzése volt annak a politikai-ideológiai hadjáratnak, amit a fivérek a vagyonukra támaszkodva évtizedeken át folytattak.

Az apjuk, Fred Koch egy holland bevándorló nyomdász fiaként 1900-ban született Texas egyik poros kisvárosában, és vegyészmérnöki diplomát szerzett a Massachusettsi Műszaki Egyetemen (MIT). Miután az általa kidolgozott benzingyártási módszer miatt szabadalmi vitába keveredett a nagy olajtársaságokkal, 1929-ben a sztálini Szovjetunióban vágott bele finomítók építésébe. A nagy gazdasági világválság közepette ezzel meggazdagodott, ám amikor ellátogatott a Szovjetunióba, s azt tapasztalta, hogy ottani munkatársait meghurcolják, lelkiismeret-furdalása támadt azért, mert Sztálin rémuralmát segítette. Amerikai olajvállalkozását azért sikerült a nyereségből felvirágoztatnia. 1958-ban ezek után alapítója és fő mecénása lett a paranoiásan antikommunista John Birch Society nevű társaságnak, amelynek tagjai meg voltak győződve arról, hogy a „vörösök” beszivárogtak az amerikai kormányba, sőt maga az elnök, Dwight D. Eisenhower is az ő emberük.

A Benito Mussolinit csodáló, négy fiát – Charles és David mellett Williamet és Freddie-t – keményen fogó idősebb Koch 1967-ben kacsavadászaton szívrohamban elhunyt. A céget akkor már Charles vezette, aki apja tiszteletére a Rock Island Oil & Refining nevet Koch Industriesra változtatta. A munkamániás Charles – aki a későbbi felesége kezét is telefonon kérte meg, s hallatszott, amint a határidőnaplójában lapozgatva kereste az esküvő lehetséges időpontját – felvásárlásokkal és terjeszkedésekkel évi százmilliárd dolláros bevételt elérő, a Cargill utáni második legnagyobb amerikai magánvállalattá tette a cégét, amely több ezer kilométer olajvezetékkel, finomítókkal és szőnyeggyártó, illetve papíripari érdekeltségekkel egyaránt rendelkezik.

David ikertestvére, William, valamint az elsőszülött – az apjukhoz hasonlóan mérnökké lett fivéreivel ellentétben művészetet tanult – Freddie úgy érezte, az osztrák közgazdasági iskola emblematikus alakjának, Friedrich Hayeknek a nézeteit valló Charles kisemmizi őket, ezért 1980-ban megpróbálták megszerezni tőle a Koch Industries irányítását. David és egy kisrészvényes azonban Charles mellé állt, aki hosszas pereskedés után 1,1 milliárd dollárért kivásárolta a cégből két lázadó fivérét. A kansasi Wichitában lévő családi otthonban maradt s általában háttérbe húzódó Charles 1980-ban rávette a New Yorkban nagyvilági életet élő, bőkezűen jótékonykodó Davidet, hogy az elnökválasztáson a libertariánus párti Ed Clark alelnökjelöltje legyen, mert túl liberálisnak tekintette Ronald Reagant. Bár David több mint kétmillió dollárt ölt a kampányba, a három évtizeddel későbbi teadélutános programnál is radikálisabb elveket hirdető libertariánus kettős a szavazatoknak csupán az egy százalékát szerezte meg.

A Koch fivérek a csúfos kudarc után más utat választottak, a nézeteiket támogató politikai gépezetet építettek fel. Kezdték az első libertariánus kutatóintézet, a washingtoni Cato Institute létrehozásával és finanszírozásával, de kapott tőlük pénzt a konzervatív Heritage alapítvány éppúgy, mint a most Trump szája íze szerinti szövetségi bírói, illetve főbírójelölteket javasló Federalist Society jogászszervezet. Az 1990-es években környezetvédelmi kihágásokért megbüntették a Koch Industriest, ám a szabályozói légkör enyhült George W. Bush 2000-es megválasztását követően, amikor a kormányban és környékén több általuk támogatott ember tűnt föl. Elvileg lenne befolyásuk a mostani republikánus adminisztrációban is – a társaságiadó-csökkentés mértékének meghatározásában benne volt a kezük –, hiszen Mike Pence alelnök például a politikai pályafutása során a fivérek támogatását élvezte.De Trump kiszámíthatatlansága és személyes indulata ezt felülírja.

A cikk eredetileg a HVG 2018/32. számában jelent meg.