Stílusosan emlékezik meg Oroszország a tíz évvel ezelőtti orosz–grúz háborúról. Az „ideiglenesen ott állomásozó” oroszok és helyi szövetségeseik a hivatalosan most is Grúziához tartozó Abháziában és Dél-Oszétiában újabb és újabb kisebb darabkákat csípnek le Grúzia maradék területéből: illegálisan épített kerítésekkel, illetve földtorlaszokkal tolják arrébb a határt, s ezzel gyakran elválasztják a földtulajdonosokat saját mezőgazdasági területüktől.

A trükközéssel megszerzett területek viszonylag kicsik, így a határtologatás nem éri el a nemzetközi közösség ingerküszöbét. Helyi források szerint a grúz–oszét határon legalább 54 ilyen akciót hajtottak végre az oroszok az utóbbi években, az utolsót néhány nappal az előtt, hogy Vlagyimir Putyin orosz és Donald Trump amerikai elnök júliusban békésen eltárgyalgatott egymással Helsinkiben.

Az annak idején néhány száz halálos áldozatot követelő háború minden tekintetben egyértelmű orosz győzelmet hozott. Moszkva elvette az Oroszországgal vitában álló Mihail Szaakasvili elnök vezette Grúziától az 1990 óta folyamatosan elszakadni kívánó területeket, s ezzel nemcsak kisegítette helyi szövetségeseit, hanem a 2014-ben, Szocsiban rendezett téli olimpia hátországát is pacifikálta. Szocsi ugyanis csak néhány kilométerre van a hivatalos orosz–grúz határ abháziai szakaszától, és Moszkva attól tartott, hogy a függetlenségpárti csecsen terroristák esetleg Grúzia felől hajtanak végre merényleteket az ötkarikás játékok idején.

A háborúval, majd a konfliktus életben tartásával Moszkva azt is elérte, hogy jó időre lekerüljön a napirendről Grúzia NATO-tagsága. 2008 áprilisában, a bukaresti NATO-csúcson az USA még határozottan szorgalmazta a volt szovjet tagköztársaság meghívását, és csak az európai szövetségesek ellenállásán múlt, hogy akkor nem kezdődött meg a csatlakozási folyamat.

Oroszország végül a nemzetközi politika színpadán sem vesztett. Sok politikus elítélte a támadást, az akkor ellenzéki Orbán Viktor például azt mondta, olyasmi történt, ami a hidegháború vége óta nem fordult elő: a nyers erőpolitika birodalmi szemléletű érvényesítése. A nagyhatalmak azonban viszonylag gyorsan napirendre tértek az akció fölött, s a 2009 januárjában hivatalba lépett Barack Obama elnök már az év márciusban meghirdette orosz viszonylatban az újraindítás, azaz a „reset” politikáját.

A gyors megbocsátáshoz az is hozzájárult, hogy az EU által megrendelt független jelentésben Heidi Tagliavini svájci diplomata 2009-ben azt írta, a háborút Grúzia robbantotta ki azzal, hogy 2008 augusztusában akciót indított a szakadárok kezén lévő dél-oszétiai főváros, Chinvali visszafoglalására, s közben támadás érte a térségben szolgáló orosz békefenntartókat is. Tagliavini azonban azt is hangsúlyozta, hogy az orosz válasz aránytalan és törvénysértő volt, mert a békefenntartók megvédelmezéséhez nem kellett volna több grúz várost elfoglalni és kétszáz géppel bombázni az ellenség állásait. Ugyancsak fontos eleme volt a válságnak, hogy Koszovó 2008 februárjában jelentette be elszakadását az Oroszország szövetségesének számító Szerbiától, s Moszkva azt sugallta, sok a párhuzamosság a két esemény között: ha az albánoknak joguk van függetlenné válni, akkor ugyanez a lehetőség Abháziát és Dél-Oszétiát is megilleti.

Az orosz beavatkozás megítélése annak ellenére sem változott, hogy Putyin 2012-ben az orosz RT televízióban sok mindent elismert az akcióval kapcsolatban. Például azt, hogy már 2006-ban megvoltak a tervek Abházia és Dél-Oszétia megszállására, s 2007 elején engedélyezte is a megvalósítást, ami akkor még csak az egységek pontos kijelölését, illetve a konkrét katonai feladatok megadását jelentette. Putyin – aki 2008 augusztusában miniszterelnök volt, s Dmitrij Medvegyev ült az államfői székben – azt is elmondta, hogy az orosz békefenntartók képezték ki a déloszét milíciákat, amelyek 2008-ban, még az oroszok érkezése előtti napokban felvették a harcot a grúz hadsereggel.

A komoly jogsértést bevalló államfői nyilatkozat – békefenntartók nem képezhetnek ki harcoló egységeket – előzménye az volt, hogy 2012-ben meglepő módon nyilvános vita robbant ki Medvegyev és az orosz hadsereg több vezetője között. Jurij Balujevszkij volt vezérkari főnök Az elvesztegetett nap című dokumentumfilmben gyávasággal vádolta az elnököt, azaz a hadsereg főparancsnokát, aki szerinte csak az után adta ki a támadási parancsot, hogy a pekingi olimpia megnyitóját a helyszínről szemlélő Putyin telefonon leteremtette. Medvegyev visszautasította a vádakat, és kitartott amellett, hogy ő adta ki a parancsot. Putyin viszont sokatmondóan közölte: hogy ki döntött, az egy másik kérdés.

A grúziai támadás visszafogott nemzetközi visszhangja is hozzájárulhatott ahhoz, hogy 2014-ben Oroszország minőségi ugrást hajtott végre, s már magához is csatolta az erővel elvett területet. Ezúttal az Ukrajnához tartozó Krím volt az áldozat. Moszkva annak ellenére annektálta a félszigetet, hogy az 1994-es budapesti memorandumban Oroszország – cserébe azért, hogy Ukrajna lemondott az atomfegyver birtoklásáról – szavatolta szomszédja területi sérthetetlenségét. „Sok nyugati partnerünk nem értette meg, hogy a 2008-as válság nem csak Grúziát érintette, a langyos reakció felbátorította Oroszországot újabb kalandor akciók megtételére. Lech Kaczynskivel, a néhai lengyel elnökkel 2008-ban figyelmeztettük a világot, hogy Ukrajna lehet Putyin újabb célpontja. Kevesen vették komolyan a szavainkat, végül bevált a jóslatunk” – írta a The Wall Street Journal című amerikai lapban a háború évfordulója kapcsán Szaakasvili akkori grúz elnök.

A 2004-től hivatalban lévő államfő pozícióját megrendítette a vereség – bejárták a világot azok a képek, amelyeken a láthatóan ideges politikus a nyakkendőjét rágja –, és 2013 végéig ugyan elnök maradt, de nem sikerült stabilizálnia a helyzetét. 2009-től rendszeresek voltak az ellenzéki tüntetések, állítólag puccsot, illetve merényletet is terveztek ellene. Elnöki mandátuma végeztével a politikus gyorsan el is hagyta hazáját – ahol több vádpontban is eljárást indítottak ellene –, ezt követően néhány évig Ukrajnában élt, ahol végül összeveszett korábbi szövetségesével, Petro Porosenko ukrán államfővel. Jelenleg nem politizál, Amszterdamban él holland feleségével.

A megcsonkított Grúziában Szaakasvili távozása után sem köszöntött be az aranykor. A 3,7 millió lakosú országban jelenleg Bidzina Ivanisvili volt miniszterelnök az úr; az ország leggazdagabb embere, s egyben a kormányzó Grúziai Álom nevű pártkoalíció vezetője a háttérből irányítja a kabinetet. Jellemző példa, hogy Giorgi Kvirikasvili kormányfő júniusban azért mondott le, mert összeveszett Ivanisvilivel. „Nézetkülönbségbe keveredtem a pártelnökkel, úgy vélem, lehetőséget kell adnom neki, hogy új kormányt állítson össze” – mondta a kegyvesztett politikus, aki Mamuka Bahtadze korábbi pénzügyminiszternek adta át a posztját.

A 2008-as kudarc ellenére Grúzia továbbra sem tett le a NATO-tagságról, s az észak-atlanti szövetség is készen áll arra, hogy – a felvételi időpont meghatározása nélkül – nyitva tartsa a kaput az Európa és Ázsia határán fekvő, stratégiai fontosságú ország előtt. Ezt a napokban megerősítette Jens Stoltenberg NATO-főtitkár is, amire Medvegyev fenyegetéssel válaszolt. „Grúzia NATO-csatlakozása szörnyű konfliktusba torkollhat. Nem értem, miért jó ez bárkinek is” – mondta a kormányfő a Kommerszant című moszkvai lapnak adott interjújában.

NÉMETH ANDRÁS