Kitört a nagy bálnaháború: japán "kalózok" kontra "képmutatók"?

Ember és bálna viszonya az évszázadok során nem volt éppen felhőtlen – mint ahogy azt Herman Melville Moby Dick című könyve is mutatta –, de az állat vadászatának 1986-os tiltása viszonylagos védelmet jelentett a cetek számára. A múlt év végén azonban Japán felkavarta az indulatokat, miután – nem teljesen váratlanul – bejelentette: kilép a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottságból (IWC), és idén júliustól újra vadászik bálnára kereskedelmi célokból. Tokió azonban ügyet sem vet a bírálatokra.

A vadászatot ellenző országok egyik élharcosa, Ausztrália máris azzal vádolta Tokiót, hogy „a kalózok útjára lép”, és figyelmen kívül hagyja a nemzetközi törvényeket. A Greenpeace is sürgette Japánt, hogy fontolja meg a döntést. A környezetvédelmi szervezet még azt is a tokiói kormány szemére vetette, hogy az év végi bejelentéssel megpróbálta elrejteni a hírt, de a G20 következő csúcsértekezletének a házigazdája éppen Japán lesz júniusban, így nem kerülheti el a nemzetközi bírálatokat.

A bálnák leölését ellenzők és a vadászatot támogatók közötti vita mintha érzelmi kérdéssé vált volna, holott az ügy ennél sokkal bonyolultabb. Tény, hogy a vízi óriásemlősök XIX. és XX. századi vadászata megtizedelte az állományt, és több fajuk majdnem teljesen eltűnt a tengerekből. Az 1960-as években ráadásul már szinte ellenőrizetlenül folyt az öldöklésük, köszönhetően az egyre hatékonyabb módszereknek és a hatalmas bálnafeldolgozó hajóknak. A védelmükre 1946-ban létrehozott IWC moratóriuma révén azonban több bálnafaj is megmenekült a kihalástól, sőt egyes szakértők a környezetvédelem egyik legsikeresebb példájának tartják a szervezet teljesítményét.

Japán is csatlakozott 1951-ben, de míg az IWC az 1986-os tiltást véglegesnek, az ázsiai szigetország – néhány más bálnavadász nemzettel, például Norvégiával és Izlanddal együtt – átmenetinek gondolta. Az utóbbiak arra törekedtek, hogy konszenzus alapján kvótákat állapítsanak meg, hogy fenntartható maradjon a bálnavadászat. Japán javaslatait azonban rendre lesöpörték az asztalról, holott a moratórium feloldása csak a nem veszélyeztetett fajokra vonatkozott volna, és új bálnavadászat-tilalmi övezetek létrehozása is szerepelt az elképzelésekben.

Az állatvédők azonban eleve bűnnek és kegyetlen öldöklésnek tartják a bálnavadászatot. Szerintük a ceteket amúgy is veszélyezteti a felmelegedés, a zajártalom, a tengerek és óceánok növekvő műanyag-szennyezettsége. Még azzal is érveltek, hogy a bálnák igen értelmes állatok, fejlett szociális érzékkel, a vadászatuk félelmet és fájdalmat okoz nekik. A bálnák védelmezői szerint nemcsak a régi, hagyományos szigonyozás okozott lassú és gyötrelmes halált, de a mai robbanó szigonyok sem jobbak: húsz percnél több is beletelhet, mire a hatalmas állat kileheli a lelkét.

Tokió azonban képmutatásnak tartja ezeket a vádakat, mondván, a bálnák becserkészése semmiben sem különbözik az erdőkben szarvasokat vagy rókákat ritkító vadászatoktól. Japán érvek szerint a sertések és csirkék nagyüzemi tenyésztése semmivel sem humánusabb. Egy tokiói tisztviselő pedig arra mutatott rá, hogy a japánok nem esznek nyulat, mégsem oktatják ki a briteket, hogy nekik sem kéne fogyasztaniuk. A vita végtelenségét jelzi, hogy erre persze azt lehetne válaszolni, a nyúl nem veszélyeztetett állat.

Az igazság azonban az, hogy a japánok is alig esznek már bálnát. Míg ott eszik a legtöbb halat a világon, a bálna a teljes bálnahúsfogyasztásnak csak a 0,1 százaléka. Általános vélekedés szerint a bálnahús amúgy sem túl jó ízű. A költözés miatt tavaly októberben bezárt híres tokiói Cukidzsi, a világ legnagyobb halpiaca sem bővelkedett már a cetek kínálatában: a több ezer kereskedőből mindössze kettő árult főként csukabálna- és barázdásbálna-szeleteket. A japán főváros éttermeiben is ritka a bálnaétek. A hírhedt szórakozó- és vörös lámpás negyed, a Kabukicso egyik meghitt falatozójának a bejárata fölött hatalmas, mumifikált bálnapénisz jelzi, hogy odabent az asztalra kerülhet bálnasteak, -szív, -nyelv vagy -bőr. A BBC szerint azonban a vendégek főként középkorú halászok, akik inkább nosztalgiából, semmint élvezetből esznek cethúst.

Míg jelenleg a 126 milliós Japánban 3 ezer tonna az éves bálnahúsfogyasztás, 1962-ben még 233 ezer tonna volt. A második világháború utáni ínséges időkben ugyanis a bálna kínálta az egyik legfontosabb fehérjeforrást. A cetek vadászata is az 1940-es évek második felétől indult meg igazán, és az 1964-es csúcsévben több mint 24 ezret öltek meg, főként barázdásbálnát és nagy ámbráscetet. Ám ahogy nőtt az életszínvonal, úgy csökkent a bálnafogyasztás, és bár a halászok kevesebbet fognak, az árak nem mennek fel, jelezve, hogy az igény valóban egyre zsugorodik.

Japán mégis ragaszkodik a bálnavadászat jogához, és az IWC moratóriuma ellenére is folytatta, úgymond tudományos célokból, amire a szervezet szabályzatában egy kiskapu ad lehetőséget. Évente általában 200 és 1200 cetet fog ki – köztük terhes nőstényeket, borjakat –, hajói bejárják a fél világot. A környezetvédők hiába vádolták meg Tokiót azzal, hogy valójában kereskedelmi vadászatot folytat. A Nemzetközi Büntetőbíróság 2014-ben el is ítélte Japánt, mondván: a tudományos tanulmányozáshoz nem kell évente több száz bálnát leölni. Mértékadó szakértők szerint azonban azzal, hogy most Japán kilép az IWC-ből, valójában nem változik semmi. Sőt annyiban lesz más a helyzet, hogy Tokió jelezte, felhagy a vadászattal az Antarktisz vizein és más óceánokban, és a felségvizeire, valamint a különleges gazdasági övezetére korlátoz, mely utóbbi a japán partoktól számított 200 tengeri mérföldes körzetet jelenti.

Valószínű, hogy a kereslet hiánya miatt a japán bálnavadászat szép lassan elhal majd a következő évtizedekben, de a tokiói kormánynak nehéz meghajolnia. Az engedmény egyrészt „a nyugati értékrendnek való behódolást” jelentené, másrészt a szigetország több parti közössége évszázadok óta vadássza a bálnákat. Tokió ezért a kultúra és a hagyomány megőrzéséről beszél, és a mindössze ezer főt foglalkoztató ágazatot állami pénzekből tartja fent. A bálnavadászat legharsányabb támogatói azok a parlamenti és önkormányzati képviselők, akiknek a választási körzetében bálnavadász-közösségek élnek, illetve a kormányzaton belül az a több száz hivatalnok, aki az ágazattal foglalkozik.

Tokió számára az is sértő, hogy a nemzetközi bírálatok szinte csak őt érik, holott Norvégia már 1993-tól fittyet hány az IWC tiltásának. Izland 1992-ben lépett ki a szervezetből, és bár 2004-ben újra csatlakozott, rá két évre ismét elkezdte a kereskedelmi bálnavadászatot. Mindkét európai ország évente több száz bálnát öl meg, ami időnként a japán mennyiségnél is több lehet. Legálisan kvóták alapján néhány őshonos közösség vadászhat bálnára, így például azok, amelyek a Dániához tartozó Grönlandon vagy az oroszországi Csukcsföldön élnek, de ilyenek az inuitok Alaszkában és Kanadában, bár az utóbbi ország 1982-ben szintén kilépett az IWC-ből.