Az eddigi legkisebb többségét szerezte a Dél-Afrikát az apartheid vége óta irányító Afrikai Nemzeti Kongresszus. Cyril Ramaphosa elnökre a korrupció és gazdasági problémák leküzdéséhez viadal vár a párton belüli ellenfeleivel.
Az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) fekete, zöld és arany színeibe öltözött emberek ezrei önfeledten ünnepeltek vasárnap Johannesburgban, miután hivatalossá vált, hogy pártjuk nyerte a május 8-ai parlamenti választást. A tényen kívül nem sok okuk volt az örömre. A Dél-Afrikát az apartheid rendszer 1994-es bukása óta irányító ANC ugyanis az eddigi legrosszabb eredményét érte el, a szavazatok 57,5 százalékát szerezte meg a 2014-es 62,15 után, ami akkor számított a mélypontnak.
Csökkent a választási részvétel is, az öt évvel ezelőtti 74-ről 62 százalékra. Különösen nagy a kiábrándultság az úgynevezett szabadon született generációban, azaz azok között, akik 1994 után látták meg a napvilágot. Hatmillió választásra jogosult fiatal még csak nem is regisztrálta magát, hogy részt vehessen a voksoláson.
Az ANC így is 230 mandátummal többséget szerzett, és messze a legnagyobb párt a 400 fős parlamentben, amely rövidesen várhatóan újra elnökké választja Cyril Ramaphosát, aki 2017 vége óta vezeti a kormánypártot, és 2018 februárjától az országot. Akkor lépett ugyanis a távozásra kényszerített Jacob Zuma helyére, aki a legnagyobb felelősséget viseli azért, hogy a legfejlettebb fekete-afrikai ország egyben a Világbank adatai szerint a világ legnagyobb jövedelmi és vagyoni különbségét felmutató állama, amely nyakig süllyedt a korrupció mocsarába. Dél-Afrika helyzete akkor sem volt rózsás, amikor a fehér felsőbbrendűségre és a feketék kizsákmányolására épített rendszer negyedszázada összeomlott, és az ország Nelson Mandela elnökségével megindult a demokratikus átalakulás útján.
Az apartheid elleni küzdelem legendás harcosa után következő államfők aztán nemhogy javítottak volna, hanem rontottak a helyzeten. A jellemzően az ANC-hez kötődő réteg meggazdagodott, ám feketék tömegei kisemmizettek maradtak. A nyomorúság jelképének tartott Soweto lakóinak egy része középosztálybelivé vált ugyan, ám az ország pénzügyi központjának számító Johannesburgot továbbra is bádogviskókból álló telepek veszik körbe, ahol a hazai szegények mellett más afrikai országokból érkezett migránsok is tengődnek. A munkanélküliség hivatalosan 27 százalék, a fiatalok körében pedig meghaladja az 50 százalékot. A gazdaság az előző évi recesszió után tavaly 0,8 százalékkal gyarapodott, és a növekedés az idén is legfeljebb 1,5 százalék lesz, ami távol van az 56 milliós Dél-Afrika potenciáljától, és képtelen enyhíteni a súlyos társadalmi problémákon.
Az igazi mélyrepülés Zuma uralmának kilenc éve volt. A zulu származású politikus idején a korrupció minden korábbi mértéket felülmúlt, az elnök köréhez tartozók nem egyszerűen fosztogatták a kasszát, és lenyúlták a megrendeléseket, hanem foglyul ejtették az államot, s hogy ne essék bántódásuk, a maguk szolgálatába állították az ügyészséget és az adóhatóságot is. Külön fejezetet érdemel az indiai származású Gupta család, amely nemcsak gazdasági birodalmat épített ki, de az emberei Zuma segítségével az államapparátusba is beszivárogtak, ahonnan a megfelelő helyekre csatornázták ki a dollármilliárdokat. A korrupt fosztogatók foglyává vált az Eskom állami áramszolgáltató monopólium is, az elmaradó korszerűsítés mára rendszeres áramkimaradásokhoz vezetett, ami nemcsak a gazdaságot sújtja, a lakosság életét is nehezíti. Az összeomlás szélére került óriáscég helyzete olyan súlyos, hogy szakértők kevésnek tartják azt az évi 1,6 milliárd dollárt, amit Ramaphosa a következő három évre ígért a helyzet javítására.
Az általános kiábrándulás dacára az ANC azért kapott még egy esélyt, mert a szavazók abban bíznak, hogy a 66 éves Ramaphosa képes lesz gazdasági reformokat végrehajtani, a korrupciót megfékezni – ezt az elnök a választási győzelem után meg is ígérte –, s őszinte erőfeszítéseket tenni a társadalom bajainak orvoslására. Ramaphosa az apartheid idején szakszervezeti vezetőként bizonyított, Mandela harcostársa volt, aki az ANC részéről vezette a rendszerváltó tárgyalásokat. Mandela az utódjelöltjének tekintette, de Thabo Mbeki és köre felülkerekedett, és Ramaphosa 1998-ban az üzleti életbe távozott, ahol meggazdagodott. A politikába 2012-ben, az ANC alelnökeként tért vissza, és két évvel később Zuma mögött az ország alelnöke is lett, ám csupán diplomáciai és ceremoniális feladatai voltak. A magát elnöksége idején megszedő Zuma célja ugyanis az volt, hogy legnagyobb politikai ellenfelét karnyújtásnyi távolságra tudja magától.
Az első komoly választói figyelmeztetés 2016-ban jött, amikor az ANC nemhogy nem tudta visszaszerezni az ország parlamentjének otthont adó Fokváros irányítását, de elvesztette az ellenőrzést Johannesburg fölött is. Az ANC szerencséje, hogy a legnagyobb ellenzéki párt, a főleg fehéreket képviselő Demokratikus Szövetség helyi szinten – például Fokvárosban – tud vele szemben alternatíva lenni, de országosan nem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Ramaphosának könnyű dolga lenne a választás után, mert pártjában erős maradt Zuma frakciója, és ez akár a hatalmát is fenyegetheti, hiszen nemcsak az elődje, hanem Mbeki sem önként távozott a pártelnöki, illetve államfői posztról.
A Zuma-tábor számára a Ramaphosa által meghirdetett korrupcióellenes harc nemcsak a pénzforrások elzáródását jelenti, hanem azt a veszélyt is hordozza, hogy egy újra működő igazságszolgáltatási rendszer az illegálisan szerzett vagyonukon kívül a szabadságukat is elveheti. Ezért, ha nem is próbálják Ramaphosát eltakarítani az útból – mert ez az üzleti életnek és a külföldi befektetőknek baljós üzenet lenne –, megpróbálhatják az államfőt olyan kompromisszumra bírni, amivel menthetik a bőrüket. Az első jel, hogy ez sikerülhet-e, az lesz, hogy a megerősített mandátumú elnök át tudja-e úgy alakítani a kormányát, hogy csökkenti a miniszterek számát, s kiseprűzi a kabinetből az eddig kényszerből megtűrt ellenfeleit. Ebben várhatóan ütköznie kell az ANC főtitkárával, Elias Sekgobelo Magashulével, aki Zuma embereként jeleskedett a korrupcióban, és a magas pártbeli posztjához nem túl titkolt szavazatvásárláson keresztül vezetett az út 2017 decemberében, amikor Ramaphosát elnökké választották.
Ha a saját pártja ellenállása nem lenne elég, Ramaphosának szembe kell néznie az ANC-ből 2012-ben kizárt, gyújtó szavú Julius Malemával, aki az általa hat éve alapított Gazdasági Szabadságharcosok (EFF) nevű párt élén szélsőbalról támad. A lakosság, és különösen a fiatalabb generáció kiábrándultságát meglovagolva Malema és az EFF a bányatársaságok és a bankok államosítását, a fehérek földjének elkobzását követeli, hogy így juttassák tulajdonhoz a feketéket.
A nyomásra reagálva már Ramaphosa is a programjába illesztette, hogy – egyelőre nem részletezett módon – beleveszik az alkotmányba a kártérítés nélküli földkisajátítás intézményét, ami aggodalmat keltett, mert Dél-Afrika is úgy járhat, mint a drasztikus lépéssel a mezőgazdaságát, s azon keresztül a teljes gazdaságát tönkretevő Zimbabwe. Az EFF befolyását ugyanakkor csökkentheti, és Ramaphosa mozgásterét növelheti, hogy a választáson elmaradt a párt áttörése, amihez a szavazati arányának megduplázódása kellett volna.
Nem várom, hogy Magyar Péter a liberális demokrácia helyreállításának bajnoka lesz, de attól sem félek, hogy Orbán Viktor után újra diktatúrába rántja az országot – mondja Kis János filozófus, a rendszerváltó ellenzék vezető alakja. Szerinte most az a kérdés, hogy megpuccsolhatja-e a 2026-os választásokat a Fidesz vezetője.
Szívbillentyű-megnagyobbodása volt Ujhelyi Istvánnak, így műtőasztalra kellett feküdnie.
Ellenzéki össztűz zúdult a Parlamentben a miniszterelnökre.
Szentkirályi Alexandra csomagtartós túszejtésekről álmodozik, Orbán Viktor pedig már egyenesen azt állítja, hogy a gyerekeink fognak meghalni az ukránok miatt.
