Kína urai úgy félnek a Tienanmen téri vérengzés évfordulójától, mint a tűztől

Május végén rendszeresen szabadságra mennek a hatalom által számon tartott pekingi ellenzékiek. Nem éppen önszántukból, de a vidéken vagy a tengerparton eltöltött egy-két hét még akkor is kellemesebb a házi őrizetnél, ha a nyaralásukon minden lépésüket rendőrök figyelik. Ez a két választásuk van, mert a Kínai Kommunista Párt (KKP) nem akarja, hogy a fővárosban mutatkozzanak, s esetleg államellenes cselekedetre ragadtassák magukat június 4-én, azokon az évfordulókon, amikor a hadsereg egységei és a tankok megindultak a Tienanmen téren békésen demokráciát követelő diákok ellen. Az idén a biztonsági apparátus fokozottan ügyel a rendre, mert kereken 30 éve tiporták el azt a megmozdulást, amely a nem sokkal korábban Pekingbe látogató Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárban látta a kommunizmus megújulásának zálogát, s azt szerette volna, ha a KKP élére is hozzá hasonló ember kerül. Pedig ha tudták volna, hogy Gorbacsov zárt ajtók mögött azt mondta Csao Ce-jang akkori – a liberalizálást támogató – kínai főtitkárnak, hogy „a Szovjetunióban is vannak hasonló forrófejűek, akik azt hiszik, a szocializmus egy csapásra megreformálható”.

Katonák és tüntetők szembenülése 1989-ben. Cáfolat nélkül

AFP

Az idei év a kínai vezetés számára tele van aggasztó évfordulókkal. A tibetiek 60 éve lázadtak fel Peking ellen, akkor menekült el Lhászából a dalai láma, s 30 éve vezették be a szükségállapotot az előbbire tüntetésekkel emlékező Tibetben. Húsz éve tiltották be a Falunkung szektát, s egy évtizede törtek ki zavargások Hszincsiang tartományban, amire válaszul Peking a csúcstechnológiai megfigyelést és az átnevelőtáborokat egyaránt alkalmazó rendőrállami módszerekkel tartja sakkban az ott élő s a kultúrájuk megsemmisítésével szembenézni kénytelen muszlim ujgurokat. A legnagyobb politikai veszélyt mégis a Tienanmen téri vérengzés kerek évfordulója jelenti a KKP számára, amely mindent megtesz azért, hogy a brutális fellépés emlékét kitörölje a kínaiak fejéből, s megakadályozza, hogy a fiatalabb generációk valós képet kapjanak a történtekről. Ahogy leváltották és haláláig házi őrizetben tartották Csao Ce-jangot, úgy vigyáznak arra, nehogy a közbeszédbe bármi beszivárogjon annak cáfolatáról, hogy a burzsoá ellenforradalmárokkal szembeni fellépésről és az országra leselkedő káosz megakadályozásáról volt szó három évtizede. Ezt segíti az internetet figyelő cenzorhadsereg mellett az, hogy a Facebookot, a Twittert és az Instagramot blokkoló Kínában saját, jól ellenőrzött közösségi platformok léteznek, s biztos, ami biztos, az évforduló közeledtével a Wikipédia online enciklopédiának már nemcsak a kínai, hanem az összes változatát elérhetetlenné tették.

Az 1989-es brutális vérengzés – amire a pártot és az országot a háttérből irányító Teng Hsziao-ping adott parancsot – éppen úgy korszakhatár Kína életében, mint Magyarországon 1956. Pekingben éppúgy tartanak attól, hogy a hivatalos megítélés kétségbe vonásával eltűnik a rendszer legitimációja, ahogy a Kádár-rendszer alapkövét is az ellenforradalmi narratíva adta. A megoldás is ugyanaz, mint Magyarországon volt, a KKP hagyja, hogy a kínaiak kapitalista körülmények között boldoguljanak, gyarapodjanak, ha cserébe nem akarják az eredendő bűnt feszegetni, a múlt hivatalos megítélését kétségbe vonni, s távol tartják magukat a politikától.

A propagandát szolgálja, hogy Kína valóban hatalmas utat tett meg három évtized alatt, s ha nyugati értelemben vett demokráciává nem is vált, gazdaságilag kivételesen sikeres. A sokk kiheverése után a Teng által 1992-ben újra felpörgetett gazdasági reformok összesen negyven éve alatt a kínai GDP a 37-szeresére nőtt, s az egykor éhező, elmaradott ország – ahol a húst és a tojást 1993-ig jegyre adták – az USA mögötti második, azzal rivalizáló nagyhatalommá vált. Az ENSZ úgynevezett emberi fejlettségi mutatójában Kína az 1990-es 0,5-ről 2018-ra 0,75-re ugrott (Magyarországon ugyanezen idő alatt ez 0,7-ről 0,84-re nőtt), s a hatalmas országnak csak a középosztálya 2022-re 550 millió embert számlál majd, ami meghaladja az EU teljes népességét. A világ luxusköltésének egyre nagyobb része immár kínaiakhoz kötődik, akik turistaként elárasztják a világot. A mai egyetemisták egész életükben csak gazdasági növekedést és a jólét emelkedését tapasztalták, miközben a három évtizeddel ezelőtti elődjeiket a demokrácia követelése mellett a nehézségekkel járó reformok és a 20 százalékot súroló infláció is vitte az utcára. A mai fiatalok viszont érvényesülni akarnak, amihez jól jön a párttagság, és a felmérések szerint a lakosság bő négyötöde „viszonylag” vagy „teljesen” elégedett a kormány s rajta keresztül a KKP munkájával. És az is tény, hogy a Tienanmen téri vérengzés óta eltelt három évtizedben Kína olyan stabilitásban – a kommunista vezetés szavajárásával: harmóniában – élhetett, amilyenben korábban legalább két évszázadig nem volt része.

Ezzel azonban nem éri be Hszi Csin-ping pártfőtitkár-államfő, aki 2012-ben jutott hatalomra, s egy tavalyi alkotmánymódosítás után gyakorlatilag addig áll a KKP és az ország élén, ameddig akar. A Teng által az egyszemélyi uralom újbóli kiépítése elé állított formális és informális akadályokat is elsöprő, modern személyi kultuszt élvező Hszi – akinek gondolatait az ország és a párt alkotmányába is bevették – Mao Ce-tung óta nem látott befolyást szerzett. A jobboldali elhajlókat éppúgy bünteti, mint az újmarxizmussal próbálkozókat – ebben legfontosabb eszköze a korrupció elleni küzdelem, támogatója pedig a kifinomultan működtetett elnyomó apparátus –, és stratégiáját a nacionalizmusra építi. Ami most ahhoz is jól jön, hogy az USA által Kína ellen indított kereskedelmi háborúban maga mögött tudja az országot.

AFP

Az egykor a császárok otthonául szolgált Tiltott Város előtti Tienanmen téren harminc éve eltiport diákmozgalommal szemben Hszi megtalálta azt a hét évtizeddel korábbi, szintén egyetemisták kezdeményezte megmozdulást, amely beleillik nacionalista retorikájába, és a KKP is a magáénak vallhatja. A császárság 1911-es bukása után káosz jellemezte a Kínai Köztársaságot, amelyet hadurak próbáltak az uralmuk alá hajtani, s Japán szorongatott. Kína az első világháborúban az antant oldalára állt, több százezer munkással segítette a központi hatalmak ellen küzdő hadseregeket Franciaországban, Oroszországban és a Közel-Keleten. És joggal számított arra, hogy a Versailles-ban tartott béketárgyalásokon a győztesek egyikeként kezelik majd. Ehelyett azzal szembesült, hogy a Német Császárság által 1897-ben elfoglalt Csingtao kikötővárost és a Santung-félszigetet nem kapja vissza, mert azokat a britek Japánnak ígérték, amely 1914-ben be is kebelezte a területet.

A franciák, a britek és az amerikaiak által szentesített kisemmizés híre – ami a kínaiakat az ópiumháborúk nyomán elszenvedett megaláztatásokra és területvesztésekre emlékeztette – 1919. május 3-án jutott el Pekingbe, ahol az egyetemisták másnapra tüntetést szerveztek a Tienanmen térre. Több ezren gyűltek össze, a nyugati országok közelben lévő nagykövetségeihez vonultak, majd feldúlták az egyik, Japán-pártinak tartott miniszter otthonát. A nacionalista tüntetések más városokra is átterjedtek, a hatalom letartóztatásokkal reagált, ám amikor június elején az ország gazdasági központjában, Sanghajban általános sztrájkot hirdettek, meghátrált. Szabadon engedték az őrizetbe vett diákokat, menesztették a tiltakozók által korrupcióval vádolt három minisztert, és nem írták alá a versailles-i békeszerződést.

A Május 4-e Mozgalom nevet kapott diákmegmozdulás a modern Kína megteremtésében meghatározó szerepet játszott, és valóságos ideológiai reneszánszra épült, ami az elnyomó Csing-dinasztia sötét korát követte. Kína szinte kitárult a külső hatások előtt, sorra alakultak a nyitott szellemiséget képviselő, a nevükben az „új” szót tartalmazó lapok és folyóiratok. A legjelentősebb az 1916-ban indult Új Ifjúság volt, amit a Pekingi Egyetem dékánja, Csen Tu-hsziu alapított, megfogalmazva, hogy a modern Kínát „Demokrácia úr” és „Tudomány úr” teremtheti meg. Csen és társai aztán a marxizmus, illetve az 1917-es oroszországi bolsevik forradalom hatása alá kerültek, és 1921-ben Sanghajban részt vettek a KKP megalapításában, ahol Hunan tartomány küldöttjeként ott sürgölődött egy bizonyos Mao Ce-tung is. Aki aztán átvette a hatalmat, és a pártból elhajlóként kizárták Csent.

A kínai hazafiságot képviselő Május 4-e Mozgalmat Mao éppúgy ideológiai elődjének és bázisának érezte, mint a kommunistákkal polgárháborút vívó nacionalista Kuomintang vezetője, Csang Kaj-sek. A népköztársaságot 1949-ben kikiáltó győztes KKP május 4-ét az ifjúság napjává tette. Az idei centenáriumot Hszi arra használta ki, hogy a parlamentben elmondott beszédében emlékeztetett: a mai fiatalok az 1919-es patrióta társaik örökösei. Ez azonban csak a történet egyik oldala, a másikról a pártfőtitkár-államfő érthető módon nem beszélt. Az 1989 tavaszán – a reformer, s ezért a főtitkári posztról két évvel korábban Teng által eltávolított Hu Jao-pang április 15-ei halálát követően – a Tienanmen teret megszálló diákok ugyanis szintén a Május 4-e Mozgalmat tekintették ideológiai példaképüknek. Nemcsak abban, hogy új és erős Kínát szerettek volna, hanem az 1919-es társaikhoz hasonlóan demokratikust is, ahol nem autokrácia van, amit átsző a nepotizmus és a korrupció, s a hatalom nem egyetlen ember kezében összpontosul. Hszi mindezek helyett a saját olvasatát hangsúlyozta: a szülőföldjüket eláruló hazafiatlanokra a saját országuk és az egész világ megvetése vár, s az új korszakban a fiatalok kötelesek engedelmeskedni a pártnak, s követni a pártot.

NAGY GÁBOR