„A koronavírus-járványt sokféleképpen értékelik a világban, nálunk Indiában ez hosszú ideje, talán már a függetlenség kikiáltása óta formálódó katasztrófának tűnik. Az első indiai fertőzött megjelenése óta sok járványügyi szakemberrel és orvossal beszéltem, és valamennyien egyetértenek azzal, hogy meg fog ugrani a betegek és a halottak száma” – véli az indiai egészségügyi szakújságíró, Vidya Krishnan.

Krishnan számokkal is alátámasztja a szakértők félelmeit. Az országban százezer emberre 2,3 intenzív ágy jut, míg Iránban, ahol az egészségügy már szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni a betegek tömegével, ez a szám 4,6. „Még az USA-ban, ahol az arány több mint hatszor jobb, is arról beszélnek, hogy hamarosan elfogyhatnak az intenzív osztályokon lévő ágyak” – írta, majd hozzátette: komoly hiány van a legsúlyosabb betegeket kezelni tudó orvosokból és ápolókból is. További gondot jelent, hogy az intenzív ágyak nagy része magánklinikákon van, s ezek tulajdonosai szabadon szabhatják meg áraikat, így a lakosság jó részének esélye sincs a megfelelő szintű gyógykezelésre.

A kijárási tilalom betartását ellenőrző katonák járőröznek Dzsammu és Kasmír indiai szövetségi állam nyári fővárosában, Szrinagarban

MTI / EPA / Farúk Hán

Aggasztó arányok

A hivatalos adatok szerint India GDP-jének 3,6 százalékát költi egészségügyre – ez kevesebb, mint a szomszédos Nepálban, s alacsony a tízezer emberre jutó orvosok száma is: Indiában ez nyolc, míg a koronavírus által ugyancsak súlyosan érintett Olaszországban és Dél-Koreában 41, illetve 71. Indiában nincs elég lélegeztetőgép és betegelkülönítő, a szakértők szerint, ha csak a lakosság egy százaléka fertőződne meg, akkor is összeomlana a rendszer.

Az indiai egészségügyi helyzetet jól jellemzi, hogy az ország a világot sújtó tbc-járvány epicentruma, s minden nap több mint ezer ember hal meg az általában kezelhető kórban. „A tbc akkor gyógyítható, ha a betegeket hónapokon át megfigyelik és gyógyszerezik. Ám az egészségügyi rendszer képtelen megtalálni a fertőzötteket, majd végigvinni a kezelést. A makacs és gyógyszer-ellenálló tbc-kórokozók megjelenése pedig pont az Indiát jellemző koordinálatlan és végig nem vitt kezelések következménye” – olvasható a Caravanmagazin című indiai online lapban megjelent elemzésben.

A helyzet annak ellenére nem javult, hogy a szakemberek évtizedek óta figyelmeztetik az éppen hivatalban lévő kormányokat a válságra. Most pedig, amióta Narenda Modi kormányfő irányítja az országot, még rosszabb lett a helyzet: miközben a kormány támogatja, hogy magánbefektetők vegyék át a kerületi állami kórházakat, a miniszterelnök többet foglalkozik a PR-ral, mint valós kormányzati válságkezelő programok megfogalmazásával. És Új-Delhi azután is késlekedett, hogy az Egészségügyi Világszervezet már figyelmeztette az országokat a veszélyekről: az indiai kormány nem kezdte meg az orvosi eszközök felhalmozását.

Narendra Modi indiai miniszterelnök televíziós beszédét figyeli egy férfi Amritszárban

MTI / EPA / Raminder Pal Szingh

Karanténfélelmek

A háromhetes kijárási tilalom előtt Új-Delhi egy napra – múlt vasárnapra – egynapos „kísérleti” zárlatot rendelt el, s a néhány napja szerzett tapasztalatok nem túl biztatóak. Számtalan kísérlet volt a kijárási tilalom kijátszására, a szakértők szerint részben azért, mert az embereket nem tájékoztatták megfelelően a veszélyekről és a járvánnyal kapcsolatos egyéb kérdésekről. „Nem tudják, mire számítsanak. Aggódnak azért is, hogy mi történik majd a családtagjaikkal, nem tudják, kik és milyen úton terjeszthetik a vírust. Akik pedig karanténba kényszerülnek, azonnal stigmatizálódnak, ők lesznek a betegséget terjesztő emberek” – idézte a DW német hírportál Girindar Babut, az indiai Közegészségügyi Alapítvány járványügyi szakemberét. Babu azt is elmondta, hogy az emberek a higiéniai viszonyok miatt is rettegnek attól, hogy az állami karanténközpontokba kerüljenek.

Az egyik, karanténba került ember elmondása alapján nem ok nélküli a félelem. „Egy buszba tették az összes embert, aki megkaphatta a fertőzést. Egy olyan városszéli lakótelepre vittek minket, ahol nem működtek a liftek, bűzlöttek a fürdőszobák, és valamennyi csapból folyt a víz. Többekkel meg kellett osztani egy-egy lakást, attól féltem, hogy elkapok valamilyen hasmenéses, vagy más betegséget a többiektől” – írta az egyik karanténba kényszerített indiai polgár. A félelemről tanúskodik az egyik, Londonból repülőgéppel visszatért csoport esete is: az utasok lázcsillapító tablettákat vettek be még a leszállás előtt, hogy még véletlenül se akadjanak fent a reptéri hőkamerás ellenőrzésnél.

Megmérik a testhőmérsékletét egy másik szövetségi államból érkezett nőnek a Hovrah vasútállomáson az északkelet-indiai Nyugat-Bengál szövetségi állam fővárosában, Kolkatában

MTI / EPA / Dzsaipal Szingh

Tovább  élő egyenlőtlenség

Közben azért vannak luxuskaranténok is: Mumbaiban – miután az egészségügyi kockázatok miatt elmaradtak a turisták – a szállodákat luxuskaranténokká alakítják át azok számára, akik hajlandóak megfizetni a hotelek borsos árait.

A hatóságok több helyen meg is jelölik a karanténba küldött embereket: a nyugat-indiai Maharaszta államban – itt a legtöbb a fertőzött – lemoshatatlan tintával pecsételik rá az emberek kezére a zárlat végének a dátumát.

India egyébként az első olyan országok egyike volt, amelyek lezárták a határokat a külföldiek előtt, ám a jelek szerint már ez is késő volt: míg az első fertőzöttek valóban külföldiek voltak, most már a lakosságon belül is terjed a kór.