A rohingya egyike azoknak a nemzeteknek, amelyeket a legsúlyosabb elnyomás sújt, de az is lehet, hogy ez a világ legrosszabb helyzetben lévő nemzeti közössége” – mondta a közelmúltban António Guterres. Aligha téved azt ENSZ főtitkára, az 55 millió lakosú, buddhista többségű Mianmarban – az egykori Burmában – élő alig több mint másfélmilliós, muszlim vallású közösség évtizedek óta számkivetettségben és állandó zaklatások közepette éli mindennapjait.

A rohingyákat egyebek mellett kihagyták az 1982-es állampolgársági törvényből – így nem is kaphattak állampolgárságot – s a megkülönböztetés a 2014-es népszámlálás során is folytatódott, amikor a hatóságok nem voltak hajlandóak nemzetként elismerni a közösséget. Míg a mianmari állam szerint az ország észak-nyugati részén élő rohingyák olyan muszlimok, akik a szomszédos Bangladesből szivárogtak át, a rohingyák, akik valóban évszázadok óta élnek a térségben a délkelet-ázsiai térségben letelepedett arab kereskedők leszármazottjainak tartják magukat.

Több ezer halott

Az egyre fokozódó elnyomás 2017-ben érte el a csúcspontját. Miután rohingya milicisták összehangolt támadást hajtottak végre mintegy harminc rendőrségi épület ellen, a hetekig tartó megtorlás során a mianmari katonák több mint hatezer embert, köztük mintegy hétszáz öt éven aluli gyermeket öltek meg. A támadók közel háromszáz rohingya falut romboltak le, s számolatlanul erőszakolták meg a védtelen asszonyokat és lányokat. A népirtó akció miatt mintegy 900 ezer ember menekült el – többségük Bangladesben telepedett le – s mostanra már csak alig több mint félmillió rohingya maradt hazájában.

Mianmarból elmenekült rohingja nemzetiségű muzulmánok a bangladesi Cox's Bazar körzetben fekvő Teknafban lévő menekülttáborban 2019. augusztus 22-én

MTI / EPA

A gyilkos akciók ugyan komoly nemzetközi reakciót váltottak ki, ám hiába ítélték el egyöntetűen Mianmart a világ államai, Aun Szan Szu Kji kormányfő – akit 1991-ben még Nobel-békedíjjal tüntettek ki azért, mert erőszakmentes harcot vívott az országát uraló diktatúra ellen – eleinte rendre tagadta a genocídium-vádakat, és azt ismételgette, hogy a terrorista akciók miatti „rendcsinálás” során legfeljebb négyszáz rohingya veszthette életét. Később valamelyest változott a hivatalos álláspont: a hadsereg elismerte, hogy egyes katonák követhettek el háborús bűncselekményeket, ám a hatóságok továbbra is tagadták a népirtás vádját, és azt állítják, hogy a kisebbség tagjai maguk gyújtották fel falvaikat, hogy ezzel kivívják a világ szimpátiáját. Néhány katonát meg is büntettek, ám a rájuk kiszabott rövid börtön nem volt arányban a bűncselekmények valódi súlyával.

Cáfolhatatlan bizonyítékok

Bár a bizonyítékok azért lassan gyűltek és a Nemzetközi Törvényszék (ICJ), majd a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) egy nem jogerős ítéletben már elmarasztalta Mianmart a tömeggyilkosságok miatt, eddig nem volt közvetlen bizonyíték arra, hogy a katonák valóban parancsra lőtték volna halomra a civileket. Néhány nappal ezelőtt azonban két külföldre szökött volt katona is videóvallomásban számolt be arról, hogy parancsnokaik utasították őket: lőjenek mindenre és mindenkire, és ne kíméljék a nőket és a gyerekeket sem.

Nem tudom hány embert öltem meg. Hatvanat? Hetvenet? Válogatás nélkül lőttünk mindenkire, a férfiakat homlokon lőttük, és a holttesteket berugdostuk a tömegsírokba

– mondta az egyik katona. A másik katona azt erősítette meg, hogy társai több nőt is megerőszakoltak. „Mivel alacsony volt a rangom, az én feladatom az volt, hogy őrt álljak, miközben a többiek erőszakoskodtak a nőkkel” – vallotta.

A vallomások tartalmát részben megerősítették a rohingyák elleni akciókat vizsgáló ENSZ-illetékesek is, akik közölték, valóban léteznek azok a tömegsírok, amelyek helyét pontosan meghatározták az elszökött egykori katonák. Nyilatkozataik nagyon értékesek lehetnek, azokat bizonyítékként használhatják majd az ICC későbbi tárgyalásai során. (Bár Mianmar nem részese a bíróságnak, Banglades, amely befogadta a menekültek döntő többségét, ICC-tagállam, így a bírói testület mandátuma kiterjeszthető Mianmarra is.) Valószínű, hogy valamennyi bűnöst nem sikerülhet elítélni, de az ENSZ illetékesei azt hangsúlyozzák: a részleges igazságszolgáltatás is jobb, mint a valamennyi elkövető érintetlenül hagyása.

Mianmari rohingják a bangladesi Tangkhaliban felállított sátrukban 2017. szeptember 16-án

MTI / EPA

Lehetetlen körülmények

Miközben lassan folyik az igazságszolgáltatás, a menekülttáborokban összezsúfolt rohingyák embertelen körülmények között élnek. Bár az ENSZ különböző szervezetei, egyebek mellett a Menekültügyi Főbiztosság (UNHCR) igyekszik javítani a körülményeken, s élelemmel és ivóvízzel segítik a menekülteket, a táborok egy része hegyoldalakban épült, ezeket rendre elönti a víz a május és október között tartó, hatalmas esőket hozó monszunidőszak heteiben. A táborokban több tízezer gyermek is él, az ő oktatásuk gyakorlatilag teljesen megoldhatatlan, még a világ legnagyobb menekülttáborában, a Kutapalongban, ahol mintegy félmillió ember él együtt, csak nagyon kevés olyan sátor, illetve alkalmi épület van, ahol tanulhatnak a diákok.