1990 és 93 között – John Major konzervatív kormánya alatt nem mellesleg – forgatta a BBC a Csengetett, M’lord? című sorozatát, amely méltán lett népszerű hazánkban is. Van benne degenerált arisztokrácia, egy szimpatikus leszbikus, valamint egy érsek, aki folyton a megesett lányok menhelyének tarhál.

A BBC, noha brit állami – sőt királyi – média, habozás nélkül megcsinálta és levetítette ezt is, ahogy korábban a Monty Python repülő cirkuszát is.

Képzeljük csak el ugyanezt az MTVA-val. Vagy képzeljük el a Tate Modern kiállításait a Műcsarnokban akkor, amikor pedig korunk szocialista realizmusa azt diktálja, hogy kritika meg egyházellenesség állami intézményben nem lehet.

Hová vezetne ez!

Nos, a BBC fent említett produkcióit oda vezette, hogy miután belföldön sikeressé váltak, kiléptek az országhatáron, és messzire vitték Britannia hírét. Világszerte milliók törölgették könnyesre röhögött szemüket, és megjegyezték, hogy ezek az angolok igazán lököttek. Egész jó országimázs egy világhódító gyarmatosítótól. Erre való a nemzeti kultúra, ha már mindenáron csinálni akarunk olyat, és nem inkább hagyni, hogy alakuljon magától.

A magyar kultúrairányítás más irányba tart. A kultúrkampf eddig takaréklángon volt, de a stratégia működésbe lépett. A progresszív kortárs kultúrát kivéreztetik, a maradékot pedig holdkórosok kezére adják.

Ezek az emberek egy egészen triviális tévedésben vannak: lezártnak tekintik azt a kérdést, hogy mi a magyar, és arra kívánják építeni a kultúrát, szigorú rajztanárként lenyesegetve minden mégoly óvatos devianciát vagy szabad gondolkodást. Ehhez jön még, hogy nem ám egy szerves egészt tekintenek etalonnak: látókörükbe már Ady sem fér bele, csak Szabolcska Mihály. Ez teljesen nyilvánvaló Fekete György bejelentkezéséből: semmiféle provokáció nem támogatható. Tessék nemzetileg elkötelezettnek lenni, vagyis zengeni a kormány dicséretét.

Mi marad, ha bizonyos – erősen favorizált – témákról csak szépet és jót lehet mondani? Hát a giccs, az marad. A fésülhető póni, akinek nincsenek ivarszervei és nem szarik.

Giccset azonban minden vásárban kapni, olcsón, fröccsöntve. A heroizáló propagandakultúra legfeljebb nevetség tárgyaként lesz ismertté külföldön, arra jó, hogy kettéröhögjenek minket már a szomszédban.

Pedig csak nem kéne vén, pállott agyú, süket és impotens pedellusnak lenni. Ennyi elég volna, hogy bárki felismerje, hogyan működik és mire használható mostanában a nemzeti kultúra. Számtalan alkotás járta körbe a világot a Persepolistól A bukásig csak az utóbbi öt évben, hogy bölcsészdiploma nélkül is leessen, mi a nyerő. Az önreflexió. Az az üzenet, hogy ez egy civilizált és önkritikus nép, amely nem tételezi magát tévedhetetlennek, sőt rágódik tévedésein.

Ha ezek a sötét, korlátolt elmék irányítanák, sohasem lehetne ilyen a magyar. Ám szerencsére ők kártékonyak ugyan, de nem teljhatalmúak. A magyar nemzeti kultúra nem az, amivé ők fagyasztanák. Azt az egész nemzet hozza létre; ha saját állama magára hagyja, akkor nélküle. A Műcsarnokot, de még a Nemzeti Színházat is beszánthatják ezek a tulkok, meg minden mást, ami függ tőlük. Vethetnek bele tulipántos ládikát és gyulai kolbászt, aztán keltsék ki maguknak. A kultúra egésze nem rajtuk múlik.

Azokon a kreatív magyarokon múlik, akik összehoznak nélkülük is könyvet, kiállítást, képregényt, filmet és mémet. Egy érdekesre sikerült popszámot százmillióan néznek meg ma, legyen az koreai rap vagy szerb turbófolk. És akkor Fekete György, Kerényi Imre és a többi teremőr sírdogálva összeroskad, és tehetetlenül hápog.

Már csak ezért a látványért is megéri ellenkultúrát csinálni. A téma adott: ez a beteges mocsár, ahol ilyen tökfejek kezében van a hatalom. A cél is adott: ne legyen.