A kormány klímacélja azt is jelentheti, hogy még 10 évig alig teszünk valamit

Felelőtlen és hazafiatlan az a klímapolitika, ami a gyermekeinkre terheli át azokat a feladatokat, amiket nekünk most kéne elvégezni: hiába igaz, hogy az új magyar klímatörvénybe foglalt kibocsátáscsökkentési ütem megfelel az aktuális uniós céloknak, amikor ennek tarthatatlanságát felismerve uniós államok sorra lobbizik annak emeléséért. Az 1990-es széndioxid-kibocsátási szintekhez mért 40 százalékos csökkentés 2030-ig nemcsak azt jelenti, hogy a 2050-re célul tűzött dekarbonizáció döntő részét az utolsó évtizedekre hagyjuk, hanem könnyen azt is jelezheti, hogy a következő tíz évben gyakorlatilag szinte semmi újat nem teszünk: ez a vállalás ugyanis gyakorlatilag már most teljesítettnek tekinthető, anélkül például, hogy belekezdenénk egy átfogó – és számtalan munkahelyet teremtő – egyébként megkerülhetetlen épületfelújítási programba.

Az Országgyűlés a múlt kedden új klímatörvényt fogadott el, amely szerint 2050-re elérjük a teljes dekarbonizációt, azaz legfeljebb csak annyi üvegházhatású gázt fogunk kibocsátani, mint amennyit elnyelnek erdőink, mezőink. Ez fontos és jó cél, örüljünk neki, hogy végre törvénybe lett iktatva.

Ez a cél azonban csak akkor vehető komolyan, ha azt is meghatározzuk, hogy hogyan fogunk oda eljutni. Erre szolgál a 2030-as közbenső mérföldkő, ami kimondja, hogy 2030-ra az ország teljes kibocsátása nem lehet magasabb az 1990-es kibocsátások 40 százalékánál. Ez a cél első ránézésre jól hangozhat ugyan, de valójában annyit jelent, hogy a következő tíz évben nem teszünk annál többet, mint amit már most is csinálunk.

Pedig ha a 2050-ig hátralevő három évtizedből az elsőt elgatyázzuk, akkor bizony nagyon nehéz dolgunk lesz 2030 után.

Általában nehéz megítélni, hogy egy adott kormányzati célkitűzés túlzott-e, vagy éppen kevés, hiszen előbb sok száz oldalnyi elemzésen és tanulmányon kell átrágni magunkat. Ezúttal azonban szerencsés helyzetben vagyunk, pár oldalon levezethető, hogy a 2030-ra megahatározott 1990-hez képesti 40 százalékos klímacél (vagy úgy is mondhatnánk, hogy a 2018-as kibocsátásokhoz képesti 6,4 százalékos cél) olyan gyenge, hogy az már megkérdőjelezi a Klímavédelmi törvény 2050-es dekarbonizációs céljának megvalósulását. Az alábbiakban ezt fogjuk bemutatni.

A mostani célok alapján tízszeres ütemre kéne kapcsolni 2030 után

Az 1. ábra azt mutatja, hogy a törvény szerint milyen pályán akarja elérni a kormány a 2050-es dekarbonizációt.

Eszerint 2030-ig évi kb. 0,5 százalékkal csökkentjük a kibocsátásokat, 2030 után pedig évi kb. 5 százalékkal,

az időszak elején mért kibocsátáshoz képest. Ha ehhez képest egyenletes ütemben akarnánk nullára csökkenteni a kibocsátásainkat, akkor évente kb. 3 százalékkal kéne csökkenteni azokat 2050-ig. Az előrejelzések szerint a koronavírus miatt 2020-ban várhatóan 8 százalékkal lesz alacsonyabb a globális CO2-kibocsátás. Így el lehet képzelni, hogy már egy évi 3 százalékos csökkentés is drámaian gyors átalakulást jelent, hát még az 5 százalék. Összehasonlításul, 1990 óta átlagosan évi 1,6 százalékkal csökkent a kibocsátás – bár ebben a hosszú időszakban több jelentős kilengés is volt az átlaghoz képest.

és eszközök

(null)

1. ábra: Magyar klímacélok 2030 és 2050, állandó természeti széndioxid-elnyelési kapacitással számolva (forrás: Bart István)

Első ránézésre talán elfogadhatónak tűnik, hogy a kormány a kibocsátáscsökkentés fokozatos gyorsítását javasolja, elvégre az EU jelenleg érvényes kibocsátási pályája is „kétsebességes”: 2030-ig évi 2 százalékos csökkenés, utána évi 5 százalékos. Vegyük azonban észre, hogy az aktuálisan hatalmon levő kormányok szempontjából igazán releváns következő tíz évben

az EU egésze már most is négyszer olyan gyorsan akar haladni, mint a magyar kormány.

Ráadásul számos tagállam, köztük Németország most épp azért lobbizik Brüsszelben, hogy ezt az évi 2 százalékos tempót gyorsítsuk. Ezt részben azért akarják, hogy a 2030 utáni kibocsátáscsökkentés ne legyen elbírhatatlanul nehéz, részben azért, hogy jó példát mutassunk a világnak. E tagállamok szerint a 40 százalékos 2030-as cél helyett inkább 50 vagy 55 százalékos kibocsátáscsökkentési célra lenne szükség.

A 40 százalékot mi valójában már teljesítettük is

Ami azonban végképp elfogadhatatlanná teszi a magyar klímacélt, az viszont nem olvasható ki a törvényből. Ez pedig az, hogy a 2030-as 40 százalékos célt tulajdonképpen a már eldöntött intézkedésekkel teljesítettük.
Ennek két fő oka van:

1. A Mátrai Erőmű tervezett bezárása, átalakítása: A Mátrai Erőmű 2019-ben 4,5 millió tonna CO2-t bocsátott ki. A kormány tervei szerint 2025-től megszűnik a lignittüzelés, helyette új gázos erőmű épül. Ha kibocsátási szempontból a legrosszabb forgatókönyvet nézzük, akkor az átalakulás után a Mátrai Erőmű teljes mai termelését ez az új, korszerű gázturbinás erőmű biztosítja. Mivel az új erőmű jóval hatékonyabb, mint a régi, és a gáz elégetéséből fajlagosan kevesebb széndioxid lesz, mint a lignitből, a mostaninál kb. 65 százalékkal kevesebb lenne az így termelt áram széndioxid-kibocsátása, azaz 4,5 millió tonna helyett kb. 1,6 millió. Azaz évi majdnem 3 millió tonnát megtakarítottunk azzal, hogy bezártunk egy olyan erőművet, amely elérte a hasznos élettartama végét, teljesen elhasználódott, veszteségesen termel áramot, és a levegőszennyezési követelmények miatt amúgy sem lehetne tovább üzemeltetni. Ha persze az új paksi atomerőmű átveszi ezt a termelést, akkor az éves kibocsátáscsökkentés elérheti a 4,5 millió tonnát is.
2. A koronavírus nyomán kialakuló gazdasági visszaesés: Az 1. ábrán jól látszik, hogy mind az 1990-es években lezajlott szerkezetátalakítás, mind a 2008-as gazdasági válság nyomán komoly zuhanás indult el a hazai kibocsátásokban, és ez tartós maradt annak ellenére, hogy később újra növekedni kezdtek a kibocsátások. 2018-ban a kibocsátások még tíz évvel a válság után is 10 százalékkal voltak alatta a válság előtti szintnek. Még korábban, az 1990-ben végbemenő gazdasági szerkezetátalakítás után 10 évvel az 1990-es szint 80 százalékán álltak a kibocsátások. Nem tudhatjuk, hogy hogyan fog alakulni a COVID-19 okozta gazdasági visszaesés, de az a hazai válságokkal kapcsolatos tapasztalataink alapján várható, hogy a kibocsátások a kezdeti jelentős visszaesés után nem, vagy csak nagyon lassan térnek vissza a válság előtti szintre. Így szinte biztos, hogy a 40 százalékos célhoz még hátralevő 0,7 M tonna megtakarítást a COVID-19-válság meghozza. Ez elvégre a 2018-as kibocsátásoknak alig több, mint 1 százaléka.

Összegezve: A Klímavédelmi törvény azt vállalja, hogy 2030-ig 3,7 millió tonnával, azaz a 2018-as kibocsátások 6,4 százalékával csökken a hazai üvegházhatásúgáz-kibocsátás. Ebből 2,9 milliót, azaz közel 80 százalékot teljesít a Mátrai Erőmű lignites blokkjainak leállítása, amit így is úgy is meg kellene tenni. A maradék 20 százalékot pedig a COVID-19-válság „kitermeli”. Ebben a számításban nem is vettük figyelembe a kormány által egyébként tervezett, illetve már működtetett intézkedéseket, így pl. a napelemprogramot, az épületek szigetelését, vagy az erdőtelepítést. Illetve nem tértünk ki az olyan természetes hatásokra sem, mint a népességfogyás vagy az egyre enyhébb telek. Éles a kontraszt a 2030 utáni időszakkal, ahol már minden évben kell 2,7 M tonnát megtakarítani, vagyis 10 évente 27 millió tonnát.

Magyarország tervezett ÜHG kibocsátásai 2050-ig

(null)

Az igaz, hogy most az élbolyban vagyunk, de így könnyen lemaradunk

A kormány nyilván azzal magyarázza majd ezeket a gyenge vállalásokat, hogy Magyarország már 1990 óta egy csomó kibocsátás-csökkentést megvalósított, ezért most hátradőlhetünk, csipkedjék magukat azok a tagállamok, akik folyton csak beszélnek a kibocsátás-csökkentésről, de eddig nem sikerült a kitűzött céljaikat elérni. Ha pedig túllövünk a 40 százalékon, annál jobb.

A világ azonban megváltozott a 2015-ös párizsi klímacsúcs óta –

valójában már nem az a fontos, hogy mennyit csökkentettük a kibocsátásainkat egy múltbeli mennyiséghez képest, hanem az, hogy az összes ország hogyan jut el a nullára 2050-re.

Magyarország viszonylag szerencsés helyzetben van, mert közelebb van ehhez a nullához, mint Németország, vagy mondjuk Lengyelország. De ha tíz évig lényegében egyhelyben állunk, akkor beérnek minket, és 2030-tól nekünk is ugyanolyan kétségbeesetten – évi 5 százalékon – kell rohannunk, mint nekik. Ha viszont már a következő tíz évben rendesen belefognánk a kibocsátások csökkentésébe, akkor egy sokkal kényelmesebb évi 3 százalékos tempóval érhetnénk a célba.

Ez a klímatörvény szinte semmire nem kényszeríti a kormányt

A Klímatörvényben meghatározott 2030-as klímacéllal azonban semmi sem kényszeríti a magyar kormányt, hogy bármit is tegyen a következő tíz évben. Jó eséllyel újabb tíz évig nem fognak beindulni a nagyarányú lakásfelújítások (amelyek a koronavírus által okozott válság idején munkahelyteremtő hatással lennének), további százezres tömegek költöznek olyan helyekre, ahonnan csak autóval lehet elmenni dolgozni vagy vásárolni, és nem indul be az erdőtelepítés sem.

Ez a klímacél feltehetőleg azért kerülhetett bele ilyen feketén-fehéren az új klímatörvénybe, mert a kormány jól tudta, hogy ezzel semmilyen kockázatot nem vállal. Egy egyszerű, jól kommunikálható cél, ami ráadásul egybevág azzal a 40 százalékkal, ami – egyelőre – az EU-ban is érvényes. És ami még jobb, szinte semmit nem kell csinálni 2030-ig, aztán pedig utánunk az özönvíz. Ez bizony felelőtlen és hazafiatlan klímapolitika, ami a gyermekeinkre terheli át azokat a feladatokat, amiket nekünk most kéne elvégezni.

A felelős klímapolitika az lenne, ha már most igazán elkezdenénk azt a milliónyi apró beruházást, szigetelést, faültetést, ami ahhoz kell, hogy 2050-re elkészüljünk.

Ráadásul a következő évtizedek hazai éghajlata csak elenyésző mértékben függ a hazai kibocsátásoktól, és leginkább attól függ, hogy hogy a világ többi része hogyan fog cselekedni. Márpedig hogyan várhatnánk el a világtól, hogy agresszívan csökkentse a kibocsátásait, ha közben idehaza törvénybe iktatjuk, hogy egyelőre inkább nem erőltetjük meg magunkat?

Magyarország érdekei azt kívánják, hogy 1990-re legalább 55 százalékos kibocsátáscsökkentési célt határozzunk meg. Erre képesek is vagyunk,

hiszen most is számos kiaknázatlan kibocsátáscsökkentési lehetőségünk van – gondoljunk csak a rengeteg rosszul szigetelt lakásra. Ha így tennénk, akkor 2030 után nem 2,7 millió tonnát kéne évente megtakarítani, hanem csak 2 milliót.

Egyszóval, ha tényleg komolyan gondoljuk, hogy 2050-re dekarbonizálni akarjuk az országot, akkor most rögtön fel kell kötni a gatyát, nem érünk rá még újabb tíz évet vacakolni. Pedig úgy tűnik az új klímatörvény éppen a vacakolást tűzte ki célul.

Bart István jogász, klímapolitikai szakértő, a Klímastratégia Intézet 2050 ügyvezető igazgatója, az Energiaklub elnökségi tagjának írása eredetileg a Másfélfok.hu-n jelent meg.