Az adat a demográfiai krízis mélyüléséről árulkodik, tavalyelőtt ugyanis még „csak” 26 ezer fővel esett vissza idehaza a „létszám”. A honi újkapitalizmus történetében mindeddig a második Orbán-kormány középideje, 2012 számított a legkritikusabb esztendőnek, amikor 52 ezer fővel lettünk kevesebben a KSH adatai szerint. Pozitív szaldót (alig ezerfős növekedést) több mint negyedszázad alatt viszont csak egyetlenegyszer – 1992-ben – mutattak ki a demográfusok a születési és a halálozási, illetve a be- és kivándorlási statisztikák végeredményeként. Ha a népességfogyás üteme tovább gyorsul, Magyarország pár évtized alatt utolérheti Lettországot és Litvániát, ahol már ma is ijesztő tempóban – évente több mint 1-1 százalékkal – apad a lélekszám.

A tavalyi negatív rekord továbbra is főként annak tulajdonítható, hogy az elhalálozások száma egyre drasztikusabban meghaladja az élve születésekét. 2017-ben mintegy 40 ezerrel hunytak el többen, mint ahány csecsemőnek (a kormányfő korábbi fordulatával) „kedve támadt világra jönnie”. Míg a múlt esztendőben 1436 gyerekkel kevesebb született (91 600 fő), mint 2016-ban, az eltemetettek száma 4647-tel múlta felül az egy évvel korábbit. Más szóval: tavalyelőtt 93 036 kicsit hozott a gólya, miközben 127 053-an hunytak el, tavaly viszont 131 700 elhalálozásra csak 91 600 élve születés jutott.

A negatív folyamatok ellenére túlzás volna azt állítani, hogy az utóbbi évek család- és népességpolitikai intézkedései semmi eredményt nem hoztak. A csok és más ösztönzők nyilván szerepet játszottak abban, hogy a szülőképes korú, ám csökkenő számú nők idehaza a korábbinál több gyereket vállalnak (száz asszony az évtized elején 125, tavalyelőtt már 149 gyereket hozott volna világra, ha állandósul az adott év termékenységi rátája). Másfelől viszont 2003 és 2009 között, vagyis baloldali kormányzás idején 682 ezer, míg az utóbbi hét évben (2011–2017) csak 634 ezer gyerek jött világra itthon. Még jelentősebb az eltérés a két időszak között a népességszám tekintetében; az előbbi etapban 134 ezerrel, az utóbbiban 243 ezer fővel esett vissza a lélekszám. A halálozási adatok viszont ebben az évtizedben kevésbé rosszak, mint az előzőben: az eddigi utolsó baloldali éra hét esztendejében 929 ezer haláleset történt itthon, az utóbbi hét évben 902 ezer. Igaz, ebben az évtizedben éppen a tavalyi adat (131 700 halott) a legmagasabb, 4647-tel haladja meg a 2016-os hasonló mutatót.

A népességfogyás ütemének tavalyi drasztikus megváltozásához azonban az is kellett, hogy fordulat következzen be a honi migrációs folyamatokban. Magyarország az elmúlt évtizedekben befogadó országnak számított: a bevándorlók száma rendre meghaladta – sok ezer fővel – a kivándorlókét. E képlet most úgy tűnik, megváltozott: a KSH 2017-es gyorsjelentése a lakosság természetes fogyását (40 100) meghaladó mértékű népességcsökkenésről (59 ezer fő) tudósít. A 18 900 fős differencia csak abból adódhat, hogy a nemzetközi vándorlás domináns iránya megváltozott: többen hagyták el 2017-ben az országot, mint ahányan érkeztek. Ha valóban így történt (előzetes adatokról van szó), úgy esetleg azzal is számolni kell a jövőben, hogy Magyarország népesség-utánpótlási bázisa erősen beszűkül, vagyis a szomszéd államokból a korábbinál jóval kevesebb magyar nemzetiségű személy kíván áttelepülni az anyaországba. Mások pedig elvileg éppen „tiltólistán” vannak.

A cikk a HVG 2018/9. számában jelent meg.