A magyar demokratikus hagyomány folytonosságáról és megszakítottságáról tanácskoztak a Történelemtanárok Egyletének szombati konferenciáján. Tölgyessy Péter alkotmányjogász, az SZDSZ egykori elnöke, frakcióvezetője, a Fidesz korábbi (2006-ig) országgyűlési képviselője szerint a rendszerváltás előtt azt mondták: azért nincs demokrácia, mert nincsenek demokratikus hagyományok Magyarországon. Valójában a Kádár-kor, a szovjet típusú rendszer nem tudott mit kezdeni az alulról jövő kezdeményezésekkel, az öntudatos fellépéssel. A Kádár-kor nyitott kiskapukat az ügyeskedők előtt, de minden öntudatos fellépés Kádár Jánost egy mini Petőfi-körre emlékeztette. Ezzel Tölgyessy az 56-os forradalmat megelőző vitafórumokra utalt, amelyek először ártatlan összejöveteleknek tűntek, majd kiderült róluk, hogy a forradalom egyik legfontosabb szellemi-ideológiai előkészítőivé váltak.

Tölgyessy saját állítása szerint 1989-ben még azt hitte, hogy Magyarország nem rosszabb például Spanyolországnál, ahol szinte komolyabb konfliktus nélkül sikerült egy elzárt autoriter-diktatórikus rendszerből az átmenet egy demokratikus jogállamba. (A puccskísérletről nem tett említést, amit az akkori spanyol király fellépése akadályozott meg többek között.) Az alkotmányjogász mára azonban belátta, Magyarország nem járja a német utat sem, ahol a második világháború után szintén sikeresen demokratizálták a bonni alaptörvénnyel az országot.  „Nem lettünk sikeresek” – mondta Tölgyessy, Magyarországon 200 éve ismétlődik szinte ugyanaz: nekifeszülünk valaminek, de nem érjük el a célunkat Éppen ezért szinte az utolsó 200 évet is újra kell értelmeznünk.

MTI / Marjai János

Nagy ívű előadásában ezután erre tett kísérletet, bár a kitérőt dél-amerikai példákkal kezdte. Szerinte ma már csak ott fordulnak elő nyílt diktatúrák, így a mai Magyarország sem ebbe a sorba illeszkedik. Ugyanakkor kitért arra, hogy a népre hivatkozás az autoriter és diktatórikus rendszerekben gyakori. A II. világháború előtt például Németországban szinte minden évben volt népszavazás, ami ott erőfelmutatásra szolgált, akár évente kettőt is tartottak. A háború után az új demokratikus német alaptörvény ezért kizárta a szövetségi (országos) szintű referendumok megrendezését.

Valójában azonban a demokráciák nem az ilyen, egységes népakaratot megtestesítő államok Tölgyessy szerint. A demokráciában a hatalom megosztott, a népre való hivatkozás helyett a pártok képviselik a tagolt társadalom szintén tagolt részérdekeit. A francia forradalom óta az emberi jogok jelentősége is megnőtt, az osztott hatalom is részben ezzel függ össze. Ezen túl még fontos a demokráciák számára a joguralom, vagyis, hogy a törvény, a jog megvédi a magántulajdont és embereket. Ilyen formában ez persze csak nagyon kevés helyen valósult meg, az effajta államok angolszász területeken léteztek, előbb az Egyesült Királyságban, majd az USA-ban. Bár kétségtelen, ezekbe az országokban is voltak jobb és rosszabb időszakok.

Tölgyessy meg is jegyezte: a brit Brexit-kampány, vagyis az unióból való kilépésről szóló népszavazás akár Magyarországon is megtörténhetett volna, úgy bonyolították le. Utalt Donald Trump amerikai elnökjelölt kampányára is, amelyet Schopenhauer nyomán az akarat érvényesülésének tudott be: a politikai akarat itt az igazság fölött érvényesül. Vagy másképpen (Lukács György kommunista filozófus nyomán): az ész trónfosztásáról beszélt. Vagyis Tölgyessy szerint ma – amikor az egyenlőtlenségek a két világháború közötti vagy még korábbi szintre kezdenek hasonlítani – ismét előkerül az, hogy nem érdekli az embereket a szakemberek véleménye, és igazságnak azt fogadják el, amit a legtöbben gondolnak. Például a komparatív előnyökről szóló tételt, amely a közgazdasági gondolkodás sokszorosan bizonyított, a szabad kereskedelmet igazoló tézise, nem fogadták el a brit szavazók és az EU-ból való kilépésre szavaztak, de ugyanúgy Trump híveit sem érdekli a szabad kereskedelem, miután jobban tartanak a kínai és más konkurenciától.

Tölgyessy szerint egyfajta árapály-jelenséghez hasonlít mindez. Nálunk is ez az árapály-jelenség figyelhető meg: a demokrácia, a nyugathoz való felzárkózás vágya hol erősödik, hol visszaszorul. Magyarország azért különleges szerinte, mert a demokrácia „dagálya” viszonylag rövid ideig szokott tartani, míg a nem demokratikus rendszerek általában stabilizálni tudják magukat, így az apály nálunk hosszabb ideig tart.

Hogy a mostani korszak „apálya” mennyi ideig tart, azt Tölgyessy nem akarta megjósolni, inkább történelmi példákat idézett fel arra, hogy a jövő mennyire nem látható előre. Így például visszaemlékezett az idősebb Bush elnökre, aki Budapestre látogatva 1989-ben nem hitte, hogy a Szovjetunió hamarosan össze fog omlani, és az akkori magyar demokratikus és más ellenzéki csoportosulásokat igyekezett önmérsékletre bírni. Az USA-nak ugyanis akkor a Gorbacsovval folytatott enyhülés volt az első számú érdeke, és Bush ezt az álláspontot képviselte.

Tölgyessy külön kitért a demokrácia hagyományaira Magyarországon. Elsősorban arra hívta fel a figyelmet, hogy tartós demokráciát kapitalizmus, azaz tőkés rendszer, piacgazdasági koordinációs mechanizmus, piaci verseny nélkül még sehol sem sikerült stabilizálni. Márpedig több magyar demokratikus gondolkodó enélkül képzelte el a demokratikus jövőt, ezek közé sorolta Bibó Istvánt is. De a népi mozgalom demokratizmusa is antikapitalizmussal párosult szerinte.

A politológus szerint erre az összefüggésre eddig kevésbé figyeltek fel Magyarországon, ahol a történelem során nem voltak felkészült demokratikus erők, olyanok, amelyekre demokráciát lehetne alapozni. Így volt ez szerinte 1945-ben vagy éppen 1918-ban. Az utóbbi esetben Károlyi Mihályék például olyan demokraták voltak, akik a legjobban a néptől féltek, és nem írtak ki választást, jóllehet elvben kiterjesztették a választójogot. Tölgyessy szerint ezek a csoportok demokratikus zárványokat alkottak, és általában ellenzékben voltak, míg az uralmat mások szerezték meg rendszerint.

Tölgyessy felhívta a figyelmet a jobboldal megszakadt hagyományaira is: ott előremutató lehetne a parlamentarizmus évszázados tradíciója, de ezt a jobboldali hagyományt véglegesen a Rákosi-kor törte meg.  Szerinte 1989-ben úgy tűnt, mégiscsak nyílik egy demokratikus kapu Magyarország előtt, ám mára kiderült, nincs ilyen. Ami a gazdasági növekedést és fejlettséget illeti, nem tudjuk még a mérsékelten sikeres spanyolokat sem követni, nemhogy a fejlettségben még nagyobb ugrást tevő íreket vagy finneket. Még a saját kelet-közép-európai régiónkon belül sem teljesítünk jól gazdaságilag, az éllovas észtektől és szlovákoktól le vagyunk maradva, talán Bulgáriánál viszont jobban teljesítünk. 

Szerinte a fő probléma mind a gazdaságban, mind a politikában végeredményben az, hogy nem tudunk „középre húzó” társadalmat teremteni, túl nagy rétegek maradnak szegénységben, túl kicsi és szűk az elit, és a középosztály is vékony. Ahol sikerült középre húzni - ilyen volt Amerikában a „Nagy Társadalom” a második világháború után -, ott sikerült a gazdaságot is megélénkíteni, és ahol ez sikeres volt, ott a nagy gyűjtőpártok a szavazatok 90 százalékát is begyűjthették. Ez a korszak Nyugaton is szertefoszlóban van, jelenleg a szélsőséges pártok erősödtek a gazdasági válság nyomán, amelynek a problémáira még nem született meg az új megoldás, az új szintézis. Ugyanakkor Tölgyessy annyiban bizakodó volt, hogy hamarosan megszülethet ez az új szintézis.