A címben feltett kérdésre társadalmunk két fertályáról – a többség és a kisebbség oldaláról – egyaránt kellene válaszokat keresni. De vajon felvetődik-e egyáltalán a kérdés? A többségiek e témában több évszázada egybehangzó nemleges konszenzust alakítottak ki. A kisebbségiek, a romák sem érezhették magukat állampolgárnak, mivel tartós peremlétük a gyakorlatban kizárta őket ebből a státuszból. Demokráciánk alkotmányos érvelése azonban szavazópolgárrá tett minden 18 évét betöltött állampolgárt, így a cigányokat is. A formális logika szerint az „állampolgár-e a cigány” kérdés tehát okát vesztené. Valamennyien tudjuk azonban, hogy a valóságban nagyon is legitim e kérdésfeltevés, még sincs napirenden.
A csapda
Amíg a demokratikus ellenzéket a cigányság sorsa nem hagyta nyugodni – a párjukat ritkító szociológiai kutatások már a hetvenes években felfedték az erőszakolt proletarizálásuk okozta változásokat –, 1989-90 után ezekben a körökben az államrezon erősen enyhített a felbuzduláson. A politikai döntőhozóvá vált friss elitet már elsődlegesen a szavazatmaximalizálás szempontja foglalkoztatta, ahogyan ma is.
Nemsokára egy hungarikum is megpecsételte a romák politikai gúzsba kötöttségét: az új kisebbségi önkormányzati törvény. Azért is érdemes röviden feleleveníteni vágyálom és valóság történelmünk során oly jellemzően ismétlődő eme ötvözetét, mert Antall Józsefék az 1993-as kisebbségi önkormányzati törvénnyel igyekeztek elérni a szomszédos magyar kisebbségek autonómiáját. A reciprocitás, a kölcsönösség jegyében – de egyebek mellett a számarányok különbségét is feledve (!), az itthoni nemzeti kisebbségek kulturális jogainak elismerésével – remélték az ottani magyarságot helyzetbe hozni, s a romák kisebbségi státuszát ebben járulékos veszteségként vették tudomásul. Ez a politika tragikus következményekkel járt, hiszen a roma kisebbség létproblémáira, a materiális és szociális elmaradottságra semmilyen választ nem volt képes adni.
A fentről a romákra kényszerített ál-autonóm és áldemokratikus legitimáció több sebből vérzett; mindenekelőtt a szárba szökkenő civil kezdeményezéseik aláásását, az államtól való függőségüket, hatalmi domesztikálásukat eredményezte. Helyi és országos szinten egy olyan hivatásos roma politikusi réteg jött létre, amely bár választások útján került pozícióhoz – így legitimitásra hivatkozhatott – a törvény értelmében kizárólag kulturális vonatkozásban lehetett illetékes. Összetnikai politikai reprezentációra nem volt sem jogosítványa, sem lehetősége.
A kormányok romapolitikája
Az 190 óta egymást váltó kormányok kötelességszerűen közép- és hosszú távú roma integrációs politikákat hirdettek meg, amelyek az oktatás, a lakhatás, a foglalkoztatás és egészség témáira korlátozódtak. Ezek hatásáról (iskolai és lakhatási szegregáció, közmunka stb.) nem is szólva, a diszkrimináció és a jogegyenlőség hiánya, a cigány létet e károsan meghatározó tényezők, nyomokban sem fedezhetők fel e dokumentumokban. A hivatalos érvelés kizárólagosan szegénységi, szociális ügyet lát, és elvben kíván integrálni, vagyis a perem-létből a közép irányába történő vízszintes elmozdulást sejtet.
A jelenlegi kormány a felzárkózás fogalmát vezette be, ezzel is jelezni kívánva a romákhoz is fűződő hierarchikus viszonyát. Hasonló szemantikai játékkal tette hivatalossá a cigány helyett a roma jelzőt és az etnikum státuszából nemzetiséggé avanzsálta az önkormányzatok elnevezését, ami ebben az esetben fogalmi nonszensz.
A lényeget illetően eddigi egyik kormányunk sem tekintette a cigányokat egyenlő jogú magyar állampolgárnak, ahogyan a róluk-nélkülük hozott döntések sem eredményeztek számukra pozitív változásokat. Ellenkezőleg: nem csak életkörülményeik romlottak drasztikusan, hanem a cigányellenes érzület és légkör – a szólásszabadságra hivatkozással történő tűrése, elfogadása segítségével – a romagyilkosságokig terjedően volt képes elfajulni.
Kormánypolitikában egyetlenegy reményteli irányzatot tapasztalhattunk 2003-10 között, amikor az iskolai integráció terén – feladatukat komolyan véve roma értelmiségiek bevonásával – kézzel fogható tervek és intézkedések láttak napvilágot. Talán ennek az időszaknak is köszönhető, hogy ma már – ha embrionális formában is – megjelent egy alapos egyetemi kredenciákkal rendelkező fiatal roma generáció, amelyre oly nagy szükség van a romák emancipációjuk útján. A jelenlegi oktatáspolitika regresszív tendenciája drámain káros egész társadalmunk jövőjére, de amit a cigány gyerekek iskolai újra-szegregációjával elér, az a jövendő roma állampolgárok végleges kizárása a társadalmi létből. Ez már több mint bűn, ez hiba.
Az identitáspolitika csavarjai
A legutóbbi évtizedet meghatározó identitáspolitika még mélyebb szakadékot vájt a többség és a cigány kisebbség között. A magyar történelmi áldozat/felsőbbrendűség pátoszának felelevenítésével a jelenlegi hatalom kimondatlanul is táplálja a társadalmunkban lévő cigányellenességet, amely látszólag azért lanyhult némileg, mert az iszlámellenesség ma „jobban fizet”. Egyes kutatások 90%-osra becsülik a cigányellenes előítélet arányát, ami többfajta veszélyt rejt magában egy olyan időszakban és olyan világban, amelyet – mindenekelőtt Közép Európában – a tolerancia és a szolidaritás apálya jellemez.
A károkat tetézi, hogy a cigányságon belül a kettős magyar-cigány identitás érzelme, tudata is növekvő ellentmondásokba ütközik. Egyrészt a cigány kitartóan becsmérlő jelzőként szerepel a köznyelvben, amit naponta mind több munícióval gazdagít a minden határt áthágó szüntelen cigányozás. Másrészt az emberi jogok tudatának terjedése, különösen a fiatal, képzettebb roma generáció körében, megkérdőjelezi a magyar identitás iránti ragaszkodás értelmét, hiszen hiába futnak egy olyan szekér után amely nem hajlandó őket felvenni. Nincs mit csodálkozni hát azon, ha egy – a belső különbségeken túlmutató – összroma identitástudat körvonalai rajzolódnak ki a jogegyenlőség és az egyenlő lehetőségek követelményeire támaszkodva. Ez lehet az az áramlat, amely az alávetettség, korrupció és elvtelen kompromisszumok katyvaszától elalélt roma politika káoszán túllépve partneri szerepet harcolhat ki magának a magyar ugaron.
A kihívás
Ha átlapozzuk a magukat baloldali vagy liberálisnak tartott pártok programjait, egy ordító hiánnyal szembesülünk: a társadalom roma részére, vagy annak hatékony integrálására üres frázisokon túl, tartalmi javaslatokkal, végrehajtandó szakpolitikákkal nem találkozunk. Az sem tagadható, hogy a roma mozgalmak és pártkezdeményezések gyengének bizonyultak ahhoz, hogy a pártokat – hatalmon vagy ellenzékben – kényszerhelyzetbe hozzák a megfelelő törvények meghozatalára és végrehajtására.
Csak emlékeztetőül: 1954-ben Eisenhower elnök a törvény tiszteletben tartására Little Rockba küldte a nemzeti gárdát, hogy érvényt szerezzen az iskolai de-szegregációs törvénynek ellenálló arkansasi kormányzónak. 57 évvel később, 2013-ban nálunk Balog főminiszter – szerencsére hatástalanul – tanúskodott a diszkrimináció mellett a huszártelepi görög katolikus iskola elleni perben. E méltatlan magatartást azonban nem kísérte az ellenzéki pártok hangos felháborodása. Fájdalom, az országházi patkóban a cigányság sorsa iránti érdektelenség talán az egyetlen tartós és következetes konszenzus.
A globális krízisekkel teli időszak határozza meg a magyar progresszió jövőjét is, a pesszimizmus és tanácstalanság azonban nem válasz az előtte tornyosuló feladatokra. Nem várhatjuk megint mástól, kívülről a kivezető utat. A demokráciával létrejött pártok és rendszerelképzeléseik – a Fidesz agresszív térnyerése miatt – úgy tűnik, valamilyen tehetetlenségi, köldöknéző sarokba szorultak és az elmúlt hat év során nem mutatkoztak képesnek a retrográd mozgások ellensúlyát megfogalmazni.
Talán emiatt is vált láthatóbbá, mint soha a 25 év alatt a bár kezdetleges, de sokrétű és hullámzó intenzitású, aktív civil mikrokozmosz. Ez a pesti értelmiség részéről rendszeresen eltemetett - de még mindig nem buktatta meg NERt? - mozgás azért az oktatástól a menekültügyig, a fakivágástól a családon belüli erőszakig, az egészségügytől a hajléktalanságig szembesíti a társadalmat a megoldandó krízisek súlyosságával és kiutat is javasol. Hasonló dinamizmusra, innovatív önvizsgálatra is hajlamos energiákat alig látunk a formális ellenzéki politikai családoknál, bár elemi igazság: főszereplőként pártoknak kell tető alá hozni egy regenerált demokráciát.
A cigányság státusza és helyzete lakmuszpapírként mutatja majd meg a megújulás valódiságát és tartósságát. A többségi hozzáállás pozitív megváltozásának azonban feltétele a romák társadalmi/politikai láthatóságának mértéke, szervezettségének foka, hangjának ereje. Ehhez azonban a progresszív új politikai erők tevékeny partnersége – a paternalizmus sutba dobása – elengedhetetlen. Túllépni az évszázados kétoldalú bizalmatlanságon csak a közös érdekek felismerésén és elfogadásán át lehet. És a szolidaritáson át. Az meg mindenekfelett a közös erőfeszítések élményéből és tapasztalatából táplálkozik.
Már most is felsejlik az új status quo néhány eleme. A roma mozgalom kibontakozásához el kell takarítani a fő akadályt, a roma önkormányzatok (rök) rendszerét. Ez bátor új törvényalkotást igényel. Annak a beismerését, hogy a koncepció, de főleg annak gyakorlata nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sőt. Olyan káros rutin jött létre, amely a roma állampolgárok jogainak védelme helyett a helyi hatalomtól való mindennapi függőségüket betonozta be, lásd a polgármester részéről a közmunka kegyként történő odaítélését, amelyben a helyi rök korifeusok sokszor közvetítő szerepet töltenek be. A választójog gyakorlása – a rök-tagok megválasztásához szükséges aktus is illúziókat táplált, mintha valóságos tétje lenne, míg az országgyűlési választások alkalmával gyakorolt voksolás sokszor valamilyen csalásban való részvételre ösztökélt. Így ahelyett hogy iskolája lenne eme alapvető állampolgári jog elsajátításának, egy bohózatba illő részvételre korlátozódott.
A romák valóságos emancipációjának egyik útja egy etnikai kvótarendszer kidolgozása és törvénybe iktatása lehet, mindenekelőtt az oktatásra és az állami alkalmazottakra kiterjedően. Így az újdonsült szakértelmiség megtalálhatja a helyét és feladatait az emancipációs politikákban. Mint minden rendszernek, ennek is lehetnek hátulütői, mivel minden kivételezettség rossz vért, irigykedést, szül. Másrészt addig érdemes fenntartani – jó néhány generáció távlatában –, amíg a történelmi hátrány nagyjából túlhaladottá válik. Sokak számára nóvum lehet, hogy például Romániában évtizede roma kvótát vezettek be az egyetemeken, aminek a pozitív hozama hogy az itthoninál sokkal számosabb és élénkebb roma értelmiségi és közéleti mozgás tapasztalható.
A lépések egész sorozata vár kidolgozásra és gyakorlati bevezetésre a remélhetően nem túl távoli jövőben. Egy kooperáló és konzultáló kormány bevonhatna egy roma New Deal kereteibe MTA-tagokat is a releváns szakpolitikák fő csapásirányainak kidolgozásába, de a roma civil képviseletet és angazsált nem roma szakembereket sem hagyhatja ki az előkészületekből. Sőt, a létrehozandó fejlesztési alapok felhasználásának döntéshozatalát is kivehetné az állami bürokraták kezéből és operatív, átlátható mechanizmusokkal válthatná fel. Roma tanítók tanárok emelt ösztöndíja, a tanodák költségvetési fenntartása, a zárványfalvak tanítóinak kiemelt fizetési kategóriákba sorolása, de főleg a modern pedagógia eszközei alkalmazásának prioritássá tétele sem elkerülhető. Mindez csak néhány ötlet a sok közül. Óriási a kihívás. Talán negyedik köztársaságunk elvállalja majd a kihívást…
(A fenti írás a HVG legutóbbi számában megjelent publicisztika bővített változata, a szerzője emberi jogi aktivista)
