Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Nem az a kérdés, hogy miből telik a Jobbiknak óriásplakátokra, hanem az, hogy mi áll azokon a plakátokon. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy a Jobbikkal való kollaborálást elítélők némelyike megfeledkezik arról az apróságról, hogy ma a Fidesz-KDNP politikája jobbra áll a Jobbikétól.

Az egyik balliberális klub vagy egyesület (szégyenszemre eddig nem hallottam róla) meghívta Vona Gábor országgyűlési képviselőt, a Jobbik elnökét, ami ellenvetéseket váltott ki. (Érdekes persze, hogy ezek az ellenvetések aztán az orbáni állam fő szócsövében, a Kossuth Rádióban, ott is a hírhedt Vasárnapi Újságban hangzanak el, ahol a Fidesz-KDNP éppen a rivális Jobbiktól és a „náci beszédtől” védi a magyarhoni zsidóságot és más sérülékeny embercsoportokat, némi „házi liberális” asszisztenciával.)

Csakugyan nem tudjuk, hogy a Jobbik – korábban neonáci, újnyilas elemeket is tartalmazó entitás – mennyire változott meg. Nem látunk a Jobbik vezetőinek a fejébe, de ez nem is fontos: a politikában a nyilvános aktusok a lényegesek, a Jobbik pedig „konzervatív néppártként” határozza meg magát jelenleg, korábbi rasszista, antiszemita kijelentésekért, állásfoglalásokért elnézést kért, legalább időlegesen föladta Európa-ellenességét, és tett tagadhatatlanul demokratikus gesztusokat is, miközben több vonatkozásban változatlan. (A „konzervatív néppárt” megnevezés mérsékeltebb, mint az Ausztriai Szabadságpárté [FPÖ], amely hivatalosan „soziale Heimatpartei”, amiben ott rejlik a „nemzeti” és a „szociális” meghitten ismerős összekapcsolása, ez pedig a német nyelvterületen gáz. Akárcsak a búzavirág a gomblyukban, amely az osztrák nácik „helyettesítő” jelképe volt, amikor Dollfuss betiltotta a horogkeresztet. Evvel lépett föl Norbert Hofer [FPÖ] annak idején az elnökjelölti vitákban. Burgenlandot ugyanez az FPÖ koalícióban kormányozza a szociáldemokratákkal...)

Ma a Jobbik mérsékeltebb, mint bizonyos dániai, norvégiai, finnországi kormánypártok vagy mint a Svéd Demokraták. Nem szélsőségesebb – sőt –, mint németalföldi és flamand testvérpártjai.

Evvel együtt jobboldali, magyar nacionalista párt, és együttműködése a baloldali, balközép, liberális erőkkel súlyosan problematikus; az olykori együttműködés a Jobbikkal csak megnyugtatja a habozó ellenzéki választókat, és csak szavazatokat szerez Vona Gábornak és Toroczkai Lászlónak.

Pedig én még azt se tagadom – legyünk tárgyilagosak, amennyire lehet –, hogy a Jobbiknak akadnak kitűnő ötletei, ilyen az európai bérunió gondolata, amelyet a magyarországi baloldalnak kellett volna fölvetnie. A gondolatot hatásosan és hitelesen legitimálja az európai (köztük a magyarországi) szakszervezetek pozsonyi állásfoglalása. Nem először fordul elő a történelemben, hogy a radikális jobboldal kihasználja a szociáldemokrácia tétovaságát, szájtátiságát, rossz ütemérzékét, és evvel nyeri meg magának a dolgozókat. Úgy kell nekünk. (Ugyanakkor – eltérően Schiffer Andrástól – én nem írtam volna alá a Jobbik népszavazási fölhívását: nemcsak az számít, hogy mivel értünk egyet, hanem az is, hogy kivel.)

Mondhatnám azt is, hogy tűrhetetlen a Jobbik kampánystílusa („Ti dolgoztok, ők lopnak!” – „Gengszterek!”), ha nem kellene szégyenkezve beismernem, hogy az Együtt derék elnökének és az LMP derék társelnökének alapvető mondanivalója ugyanez (bár ők komoly föltáró-leleplező munkát végeznek, szemben a Jobbik üres hangoskodásával sok ezernyi durva óriásplakáton). Igaz, hogy az Orbán-kormányzat „kitalicskázza” (miféle terminológia ez?...) a közjavakat a „mély állam” sötét barlangjaiba, ahol elvesztik „közpénzjellegüket” (hogy közben fideszes magánemberek személyesen is meggazdagodnak, ehhöz képest mellékes). A közélet brutalizálása – hasonlóképpen fölhalmozott, nem is annyira homályos eredetű vagyonok segítségével és mások politikai munkájának plagizálásával a Jobbik esetében –, az ellenfelek dehumanizálása megbocsáthatatlan: ebben Orbán Viktor magyar miniszterelnök apparátusa a főbűnös, de mind a jobboldali, mind a „demokratikus” (balközép) ellenzék is hozzájárul. Ebben az ocsmány zajongásban persze elsikkad a rezsim (tekintélyelvű, elnyomó, népellenes, szabadságellenes, soviniszta) lényege. Milyen demokratikus jövőt ígér az a ricsaj, amelyből csak a másik félnek börtönt ígérő rikkantások hangzanak érthetően?

Milyen ellenzékiség az, amely a menekültek és bevándorlók elleni rasszista és/vagy kulturalista uszítást még következetesebben használja, mint a szélsőjobboldali kormány? (A Jobbikkal való kollaborálást elítélők némelyike megfeledkezik arról az apróságról, hogy ma a Fidesz-KDNP politikája jobbra áll a Jobbikétól. Ez a változás viszonylagos: nem a Jobbik javult annyira, amennyire a Fidesz-KDNP romlott. Beismerem, hogy – másokkal ellentétben – ezt én pár éve még nem láttam előre.)

A Jobbik sajnos csak támaszkodhatott a mindenütt, a balközépen is föllelhető mocsárban tenyésző rágalmakra – Orbán Viktor cigány (nem igaz), Kövér László kommunista volt (nem igaz), Orbán Viktor az SZDSZ és/vagy Soros embere volt (nem igaz), Orbán Viktor „Putyin-csicska” (nem igaz) –, amelyek a jobb ízlésű embereket elémelyítik az ellenzéki szubkultúráktól.

Orbán miniszterelnök úr (a parlamenti és „civil” ellenzék tudta nélkül) mindeközben fölszámolta az alkotmányos magyar államot (beleértve a szakszerű közigazgatást), szűkös kivételektől eltekintve a független médiákat, a közszabadságokat, az akadémiai-egyetemi autonómiát, igyekszik fölszámolni a civil társadalom önállóságát, eltűrhetetlen mértékig fokozta az egyenlőtlenséget, a társadalmi igazságtalanságot. Azonban volt annyi esze, hogy a gyönge ellenállást – kivéve az elbocsátásokat és forrásmegvonásokat, amelyekről még az ellenzéki sajtónak se sikerült igazán informálnia a közvéleményt – ne torolja meg erőszakosan; magyarországi ellenzékiek nem ülnek börtönben (viszont börtönt követelnek kormánypárti ellenfeleiknek). Orbán úr igazi eszmény- és példaképe, Recep Tayyip Erdoğan elnök azért kénytelen lecsukatni tízezreket (és a közszolgálatból elbocsátani százezreket), mert Törökországban van ellenállás, sőt: van igazi baloldal. Magyar- és Lengyelországban megtorlásra, valóságos ellenállás híján, nincs szükség. De a lényeg – a demokratikus állam, az alkotmányosság, a független igazságszolgáltatás, az autonóm közigazgatás és közszolgálat, az emberi jogok (köztük a szociális jogok) fölszámolása (korlátozása) – azonos.

A magyarországi sajtó olyan önfeledten közli a közvélemény-kutatások „eredményeit”, mintha a Tolna, Zala, Somogy megyei közvélemény értesülve lenne a honi viszonyokról, mintha az a félóra, amit a pénz után kutyagoló, holtfáradt emberek, akár „értelmiségiek” naponta a közügyekre fordíthatnak, elég volna a tájékozódáshoz, mintha itt a Neue Zürcher Zeitung és a Journal de Genève színvonalán ír(hat)nák az újságot. (Hogy csak olyan nagypolgári lapokat említsek, amelyek irányvonalával mélységesen nem értek egyet. Az én személyes kedvencem a taz.) Itt az etnicista/rendpárti propaganda és a legócskább bulvár dominál. (Pénteken arról értesülhettünk a „minőségi” internetes sajtóból, hogy Palvin Barbara [?], akinek 145 ezer követője van [?!], hazalátogatott. Ki a fene lehet ez a nő?)

Mindennek egyik, könnyen fölismerhető következménye: az országot vezető politikusok (és – részben – ellenfeleik) könnyelmű, felelőtlen, pazarló, megbízhatatlan, logika és valóságérzék nélküli, hatalommániás, hiú és fölületes emberek. Rémületes arra gondolni, hogy az ezerféle válsággal küzdő Európában (Katalóniától Koszovóig, a görög- és franciaországi menekülttáborokig, a mindenütt erősödő idegengyűlölet és nemzeti konfliktusok körülményei között, a legtöbb országban betegeskedő gazdaság fenyegetései közepette) ilyen figurák kezében van a magyar honpolgárok élete és halála.

Mindezen valamicskét (ha nem is túl sokat) segítene a folyamatos politikai tisztázás, világos elvszerűség. A Jobbikkal való együttműködés a balközépen elhomályosítja az óhajtott kormány- vagy rendszerváltás irányát, jelentését, és a lehető legrosszabb hatással van a közéletre. Amennyiben ez nem jelent többet, mint „Orbán Viktor leváltását mindenáron”, akkor a közönség láthatja, hogy pusztán elvont, tartalmatlan hatalmi váltás a cél: ez igazi demokraták számára nem vonzó. Persze a Jobbik mint ellenzéki párt tiltakozik jogainak korlátozása ellen, mint félig-meddig önkényuralmi kormányzatok idején minden ellenzéki párt, beleértve a totalitárius szándékú ellenzéki pártokat. A Jobbiknak igaza van ebben-abban, de hát bizonyos részletkérdésekben a nyilasoknak is igazuk volt Telekivel, Imrédyvel, Sztójayval szemben. (Evvel nem azt állítom, hogy – mai alakjában – a Jobbik fasiszta. Már nem az; ki tudja, meddig. De ez mellékes: rendes baloldaliaknak és liberálisoknak így is elfogadhatatlan. Pont annyira, mint az orbáni államgépezet és állampárt.)

Nem az a kérdés, hogy miből telik a Jobbiknak óriásplakátokra. Hanem az, hogy mi áll azokon a plakátokon. „Migránsozás” és fenyegetőzés és primitív gyalázkodás.

Időközben kiderült, hogy mindennek következtében – meg az Orbán-apparátus szakadatlan negatív reklámjának hatására is – a Jobbik „a választani tudó biztos választók” körében (a Medián szerint) 16 százalékot mondhat a magáénak, míg az MSZP 9, az LMP 7 százalékot; mindeközben a Fidesz-KDNP a sztratoszférikus 55 százalékot éri el. Mindez még változhat, de összességében a jobboldali hegemónia egyértelmű és vitathatatlan. (Ráadásul az orbáni államnak a Jobbik ellen intézett alkotmánysértő, törvénytelen, visszaélésszerű támadásai arra kell hogy késztessék – a Jobbikkal szemben – alkotmányos szellemű, pluralista és demokratikus erőket, hogy az antidemokratikus Jobbik és a meghetősen problematikus Simicska-konglomerátum védelmére keljenek pl. a „plakátbotrányban”, ami a klasszikus „weimari” dilemma egyik rossz megoldása. Ebben a dilemmában az a történelmi nevezetesség, hogy csak rossz megoldása van. Hiszen az alkotmányos szellem cserbenhagyása csak azért, mert ezúttal a szélsőjobboldalt védené, szintén rossz megoldás.)

Ha a „demokratikus” (balközép) ellenzék is belesüllyed az ilyesmibe, az lesz Orbán Viktor rendszerének legnagyobb győzelme.

A kiváló és szeretetre méltó Schilling Árpád („ellenzéki ikon”) azt javasolta a minap, hogy legyen Simicska Lajos az egyesült ellenzék vezére, „a magyar Macron” (arról nem szólva, hogy a francia Macron milyen gyalázatosan antidemokratikus politikát folytat…). Ehhöz nem is fűzök további észrevételeket. Ezt javasolja a tiszta ember, a meg nem alkuvó, szabad szellemű, bátor művész.

Hogy ne csüggedjünk el?