Konok Péter
Konok Péter
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Ennyire tudás- és kultúraellenes, nyíltan és büszkén barbár kormányzata a XVIII. század közepe óta nem volt Magyarországnak. Konok Péter történész írása.

Hatalom és tudás a történelem folyamán mindig is sajátos, intim kapcsolatban állt egymással, amiből sosem hiányzott a párkapcsolati erőszak sem. A tudást, a tudományt alapvetően saját belső törvényei irányítják, a hatalom a saját belső törvényeit akarja a társadalomra erőszakolni. Ütközőpontként pedig az oktatás és a tudomány (tágabban a kultúra) finanszírozása szolgál.

Túl egyszerű lenne ma a Fidesz–KDNP kódnevű kultúrluddita véd- és dacszövetség átfogó kulturális ellenforradalmát csupán a napi politikai érdekekből, a (többnyire tévesen értelmezett) „populizmusból”, vagy akár egyéni és csoportos szociálpszichológiai torzulásokból, gyerekkori traumákból és patológiai kórismékből levezetni. Az önmagát gründoló hatalom monoton rendpártisága szükségszerűen szembekerül a tudás, a tudomány eredendően anarchisztikus jellegével: hogy ideális esetben nincs tekintettel magán kívül álló célokra és elképzelésekre, saját eszközeivel igyekszik újra és újra lerombolni saját bálványait, hajtómotorja pedig az állandó kritika, minden eredmény folytonos megkérdőjelezése.

Ma világosan látható, hogy a NER tudáskritikus offenzívája – óvodától egyetemig, az általános iskolai tananyag délibábos lebutításától a történelemhamisító sufnituningműhelyekig, a kutatóknak osztogatott osztályfőnöki intőktől az áltudományos kóklereknek osztogatott kitüntetésekig, a „gendertanszékek” elleni támadásoktól a „családtudományi” képzés propagálásáig, az értelmiség egyes rétegei (filozófusok, „tücskök”, romkocsmatöltelékek stb.) elleni külön inzultusoktól az átfogó tudásellenes hadjáratig – nem csupán a rendszer minden elemét átható lukratív kreativitás (nem bölcsészül: szemérmetlen lopás) egyik álruhája, hanem vezérelv, motiváció, a kormányzati magyarnóta-dalárda ars poeticája. Orbán Viktor már évek óta ismételgeti a legkülönfélébb hatalmi dzsemborikon (az önünneplés e liturgikus, önreprezentatív eseményein), hogy a gond alapvetően a felvilágosodással és „hatvannyolccal” van (nyugodtan melléjük tehetné még az ókori filozófiát, a humanizmust és a reneszánszt, vagy akár a posztmodernt is). A NER-nek igenis van tudásképe: ahol a tudás praktikus készségek megszerzését jelenti – és a hatalom saját jogán döntést hoz arról, hogy melyek a praktikus készségek. Ha Magyarország a vas és acél országa lesz, akkor kohászati oktatás kell; ha Magyarország pengekerítéses rendőrállam lesz, akkor nemzetvédelmi és közszolgálati egyetem kell, ha Magyarország a narancstermesztésben kíván világelső lenni, akkor Narancstermesztési Kutatóintézetre van szükség. És semmi másra. Legfőképpen nem elemzésre, ne adj' isten kritikára. „Csak hódolat illet meg, nem bírálat” – mondja a NER-Úr. „Nem adhatok mást, csak mi lényegem” – válaszolja a tudás Luciferje.

Mondom, régi dilemma.

Kétségtelen, hogy ennyire tudás- és kultúraellenes, nyíltan és büszkén barbár kormányzata a XVIII. század közepe óta nem volt Magyarországnak. A hatalom manifeszt igénye, hogy a tudás megszerzését és minőségét a maga igényeire szabja, a tudományt saját szolgálólányává tegye, és azon kívül minden tudást, minden oktatást egzisztenciálisan ellehetetlenítsen, mindezt pedig általános, értelmiségellenes uszítással tálalja – szinte páratlannak mondható, ha eltekintünk Szálasi rövid regnálásától. (Bizony, a tudásnak még Rákosi idején is volt, ha más nem, társadalmi mobilitása. Ma ennek éppen az ellenkezőjét látjuk.) A bunkóság és műveletlenség kormányzati zászlóvivőit valódi hevület hajtja, hiba lenne mindezt valamiféle politikai cinizmusnak betudni. A politikai cinikusok már rég háttérbe szorultak, nincs itt semmi összeesküvés, titkos számítás.

A saját szintjükre akarják lerángatni az országot, hogy uralhassák. Nem értik a kritikát, ezért támadásnak fogják fel, félnek tőle, és gyűlölik. Úgy állnak előtte, mint az egyszeri nyárspolgár a Picasso-kép előtt. Az egyik független kormányzati blog felsorolja tíz diplomamunka címét, amelyek az utóbbi években a CEU-n készültek. „Mindenki döntse el maga, hogy ezek tudományos dolgozatnak vagy inkább politikai pamfleteknek tűnnek-e” – írják. A dolgozatok szociolingvisztikából, szociológiából, mentalitáskutatásból, médiaelméletből, eszmetörténetből és hasonlókból íródtak. A kormányzatunk szemében ez mind ötszögű nő, akinek a szeme a feje tetején van. Érthetetlen. Felháborító. Be kell tiltani.

Mert ha mindenki hülye, ha a CEU mellett kiálló összes professzor hülye, ha a Nobel-díjasok is hülyék, az akadémiák, írók, pápaszemes értelmiségiek, kígyóvállú deákok, ördögbotos társadalomtudósok, sorosista külföldbérencek, nyivákoló civilek, az utcákon tiltakozó tízezrek mind-mind hülyék, akkor ők – remélik, akarják, hiszik – nyugodtan helikopterezhetnek.

A gravitáció, a felhajtóerő, mind adott. Annak felismeréséhez azonban, hogy mi tartja a levegőben a helikoptert, a tudás óriási, szisztematikus felhalmozására volt szükség. Lehet minderre szotyolahéjat köpködni, de akkor nagyon kemény lesz a landolás.

a szerző történész