Sokan fanyalognak a szombati tüntetésen tapasztalt szervezési és retorikai hiányosságok miatt, de én nem fogok. A tüntetésszervezés is egy szakma, majd belejönnek. Szónoki tehetség pedig vagy van vagy nincs, nem feltétlenül esik egybe azoknak a köre, akik tömegeket képesek utcára hívni, illetve azoké, akik hatásosan tudnak előttük beszélni. A történelem időnként színpadot ácsol, nem sejthető, hogy Danton vagy Medgyessy Péter verbális eszköztárával rendelkezik-e az a népfi, aki éppen felmászik rá.

Igaz, ritkán váltak befolyásossá azok a mozgalmak, amelyek élén csak az utóbbi típus képviseltette magát. Az elmúlt szombatot Danton kihagyta, ez biztos, de három nap múlva még felbukkanhat, szóval emiatt egyelőre ne keseregjünk.

Az a lényeg, hogy rengetegen gyűltek össze, köztük – ezt régi tüntetések unott résztvevőjeként nyugodtan állíthatom – meghökkentően sok fiatal, akik olyan természetességgel kiabálták azt, hogy Orbán takarodj, mintha a Gyurcsány takarodj idejében nem általános iskolába jártak volna még. Sőt. Amikor Rákay Philip bemondta a 2 millió főt ugyanezen a téren, akkor néhányan még pajkos gondolat sem voltak. Itt most egy káromkodás következne az idő vasfogával összefüggésben, de hagyjuk a kapuzárási pánikot, a jó hír a következő: a Békemenetnél nagyobb tömeg és az ottaninál alacsonyabb átlagéletkor együttesen azt jelenti, hogy az ország ki fogja nőni a NER-t, legrosszabb esetben is csak húsz-harminc évet kell kibírni. A kérdés az, hogy megúszható-e ennél kevesebbel.

Ebből a szempontból a szombati rendezvény elérte, amit első lépésként elérni lehetett, megmutatta, hogy a másik Magyarország pontosan olyan erős, mint a fideszes fele. Ez egy jelenlét-tüntetés volt, azt demonstrálta, hogy mi is itt vagyunk. Nem a többség, de nem is a kisebbség. Az ilyesmit megélni felemelő érzés, a másik Magyarországnak nem gyakran jutott ebből az élményből az utóbbi években, szóval klassz volt.

A második alkalomra azonban ennél több kell.

A tüntetés egy politikai műfaj, amelyen politikai célokat szokás megfogalmazni, jó esetben valamilyen stratégiát követve. A stratégiában az a jó, hogy segít kiválasztani a cél eléréséhez szükséges eszközöket. Ha például az a cél, hogy a NER megbukjon, akkor nem a legokosabb ötlet új választást követelni, hiszen ebben a rendszerben akkor is nyerne a Fidesz, ha nem egy kiköltekezett ellenzék állna vele szemben, amely sorban veszti el (karizmatikusnak amúgy sem nevezhető) vezetőit.

Új választásoknak akkor lesz értelme, ha előtte megbukott a rendszer. Rendszert buktatni pedig két módon lehet: forradalmi vagy tárgyalásos úton.

A forradalmi módszer lendületesebb és átfogóbb, de erre kevés hajlandóságot látni abban az országban, amelyben Baló György autójának felgyújtása számít a közelmúlt legemlékezetesebb rendbontásának. Az elégedetlen nép harminc évenként felgyújt egy kocsit és betör a tévészékház büféjébe. Párizsban hevesebb reakciót vált ki, ha 10 eurocenttel megemelik a kávéautomaták díját az egyetemen. Múlt szombaton 100 ezren tiltakoztak Pesten a hatalom ellen, másnap a propagandaminiszter bolhacirkusznak minősítette az egészet. Ha csak az enyhe lefolyású változata érződne annak, amit forradalmi hangulatnak nevezünk, akkor a megsértett tömeg kavics méretű darabokra szedné szét a Pasa parkot válaszul.

Marad tehát a tárgyalásos rendszerváltás, abban úgyis olyan sikeresek vagyunk.

Aktív rezisztencia

Tárgyalni akkor szoktak az Orbán-szerű pocakos tábornokok, ha rákényszerülnek. Egyébként nem. A stratégiának így arra a kérdésre kell választ adnia, hogy milyen eszközökkel lehet a tárgyalást kikényszeríteni.

Attól tartok, hogy új választás követelésével nem, de a tárgyalási helyzet előállításához önmagában véve a tüntetések sem elegendőek. Emlékeztetnék mindenkit, hogy a sokkal rosszabb kondícióban lévő, folyamatos tiltakozásokkal szembenéző, belülről megosztott, népszerűségét korán elvesztő, a végén még egy kiütéssel felérő népszavazási vereséget is elszenvedő balliberális kormány kitöltötte a ciklusát.

A két nap múlva következő újabb demonstráció, legyenek rajta akár még többen is, mint a múltkorin, kevés ahhoz, hogy a kétharmados parlamenti többséget bármire rávegye. Ahhoz viszont elég, hogy a hivatalos ellenzéket rábírja arra, hogy igazodjon a rezsim megbuktatásának stratégiájához. A múlt szombati tüntetés szervezői egyetlen hibát követtek el, méghozzá azt, hogy a kormánynak adtak ultimátumot, és nem az ellenzéknek. Szerencsére ezen még lehet javítani.

Lépésről lépésre kell haladni, ha valaki tárgyalási kényszert akar előállítani. Az első eredmény az lenne, ha sikerülne leválasztani az ellenzéket a NER-ről. A tüntetések akkor vinnének közelebb a célhoz, ha ezek a pártok a továbbiakban nem legitimálnák azt a rendszert, amit elméletileg meg akarnak dönteni. Ami mindenekelőtt úgy érhető el, hogy a szónokok világossá teszik: a NER részének tekintik azokat a politikusokat, akik felveszik a mandátumukat, és nem az ellenzékének.

Miért lenne hasznos az ellenzék távolmaradása a parlamenttől?

Mert egyértelművé válna, hogy Magyarország nem fideszes fele szembehelyezkedik magával a rendszerrel, és nem fogadja el legitimnek. A kormánypártnak azonnal kényelmetlen döntést kellene meghoznia: az üresen maradt parlamenti helyre kiírt időközi választáson a saját jelöltjei induljanak-e vagy az orosz mintára létrehozott bábellenzék. Akármelyiket választja, az így felálló egypárti parlament még a szovjet utódállamok mezőnyében is rendkívül rosszul nézne ki.

Mivel indokolják az ellenzéki politikusok, hogy mégis beülnek a parlamentbe?

Kell a fizetés. Gyávák és tehetségtelenek vagyunk. Tulajdonképpen jó nekünk a NER.

1) Csak a parlamentből tudjuk ellenőrizni a kormányt. Ha távol maradunk, nem lesz a hatalomnak kontrollja. 2) A parlament nyilvánosságot biztosít számunkra. 3) Szüksége van a pártunknak arra a pénzre, ami a frakcióalakítással jár.

Vegyük sorra:

1) Akkor sem tudták ellenőrzi a kormányt, amikor annak nem volt kétharmada. Lásd a nemzetbiztonsági bizottság meghiúsított üléseit. A kétharmados hatalom pontosan ugyanolyan erős mint a háromharmados. Ebben a rendszerben nincs parlamenti kontroll.

2) Parlamenti nyilvánosság = mond egy unalmas beszédet az ellenzéki frakcióvezető, a miniszterelnök válaszul buzizik egyet, a kormánypárti képviselők idiótán vihorásznak, az ellenzéki képviselők tiltakozásképpen felemelnek egy táblát, a bajszos házmester megbünteti őket. Mindezt úgy, hogy az előadást egyetlen választó sem nézi. Kálmán Olgához e nélkül is be lehet menni szerepelni.

3) Az Együtt pár nap alatt összegyűjtött annyit, amennyibe a kampánya került. Aki kér, annak adatik.

Mindebből látható, hogy az összes kifogás nevetséges mellébeszélés, mert valójában arról van szó, hogy 1) kell nekik a fizetés, 2) gyávák és tehetségtelenek, 3) tulajdonképpen jó nekik a NER.

Persze ezt így nem lehet belemondani a kamerába, ezért próbálják nekünk elmagyarázni, hogy bár kétszer nem sikerült, de ugyanazok a pártok ugyanazt a terméket a harmadik nekifutásra el fogják tudni adni, becsszó, de tényleg. És ha mégse, akkor majd negyedikre.

Pillanatnyilag egyedül abban reménykedhetünk, hogy az ellenzéki pártok jobban tartanak attól a tömegtől, amelyik a Kossuth téren összegyűlik, mint amilyen erős a szándékuk a kollaboráció folytatására. Azok a kétségbeesett és dühös emberek ugyanis az ő szavazóik.

Amennyiben az ország fele nem képviseltetné magát a parlamentben, akkor a Fidesz összeolvadna a rendszerével, és fel sem merülhetne a kormányváltás rendszerváltás nélkül. Ahhoz, hogy erre sor kerüljön, csak várni kell. Talán nem jön el hamar az a pillanat, amikor egy gazdasági válság, egy kitiltási botrány, egy nemzetközi konfliktus miatt tarthatatlanná válik, hogy rajta kívül nincs más szereplő a parlamentben, és a feszültséget nem vezetheti le a felelősség szétterítésével. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy ez a pillanat előbb jön el, mint amikor ez az ellenzék ebben a választási rendszerben győzni fog, mert az soha.

Abban az előre nem sejthető okokból előálló helyzetben, amikor a Fidesznek szüksége lesz arra, hogy a másik Magyarország képviselőivel kiegyezzen, akkor lehet előállni azokkal a feltételekkel, amelyek biztosíthatják a tárgyalásos átmenetet, például a legfőbb ügyész menesztése, konszenzusos választási törvény elfogadása, a közmédia fidesztelenítése satöbbi. Ezek nélkül nem érdemes sem új választást tartani, sem a négy év múlva következőben reménykedni.

Jogos ellenvetés, hogy a tárgyalásos rendszerváltást egyszer már kipróbáltuk, és lám mi lett belőle. Sajnos nincs más lehetőség. Ha nem tetszik, tessenek forradalmat csinálni.