HVG Extra Pszichológia
HVG Extra Pszichológia

Szerettünket elveszíteni az emberi élet talán legnehezebb tapasztalata. Kevés élmény okoz az ember lélektani működésében ennyiféle szinten változásokat. A gyász szakaszain végigjutva viszont meglepődve megállapíthatjuk, hogy a számunkra kedves személy halálából sok mindent megtanultunk.

Sokféleképpen reagálhat az ember a veszteségre. A szakirodalomban többféle meghatározása létezik a gyásznak, a legtöbb kiemeli, hogy természetes, ám nehéz és fájdalommal teli folyamatról van szó, melyben sokféle egyéni reakciómód elképzelhető. Kulturálisan is meghatározott magatartásformákkal jár, és arra való – Polcz Alaine tanatológus egyik 1997-es tanulmányának megfogalmazása szerint –, hogy „meghatározott ideig alkalmat nyújtson az egyéni fájdalom kifejezésére”.

Azaz a gyász egyszerre egyéni és közösségi esemény. A mai embernek nehéz megküzdenie a veszteségekkel, mivel azok a rítusok, melyek régen az egyént és a közösséget átsegítették a gyász folyamatán, nincsenek, vagy kevésbé vannak jelen. Maga az esemény is legtöbbször kikerül a családból az intézmények (kórházak, otthonok) kezébe, holott a felmérések szerint az emberek többsége, ha választhatna, inkább otthon szeretne meghalni a szerettei körében. Így nagyon nehéz az élet természetes velejárójaként kezelni a halált, ami elidegenedéshez, eszköztelenséghez vezet. A mai ember, amikor például mások veszteségével találkozik, legtöbbször nem tudja, mit mondjon, hogyan reagáljon, így a gyászolók is gyakran magukra maradnak a fájdalmukkal. Ugyanakkor gyász esetén a saját halandóságunkkal is szembesülünk, és nem lehet úgy tenni, mintha csak mással történhetne meg.

Négy tévhit

A közgondolkodásban számos tévhit él a gyásszal kapcsolatban. Az egyik, hogy „nem szabad sírni”, mert ha szabad utat engedünk a gyásznak, örökre levesz a lábunkról. Ezt olyan „vigasztaló” mondatok jelzik, mint a „Szedd már össze magad!” vagy a „Lépj tovább!”. A másik véglet, hogy „ha igazán szerettünk valakit, azt azzal lehet bizonyítani, hogy nem fejezzük be a gyászt, és ezt minden lehetséges módon jelezzük a környezetnek, akár önmagunk teljes elhanyagolásával is”. A harmadik tévhit, hogy a gyász feldolgozása egyenlő a szeretett személy végleges elvesztésével. A negyedik, a mi kultúránkban leggyakoribb és talán legveszélyesebb tévhit a gyászmunka fogalma köré szövődött. A gyászmunka szakmai fogalom, azt a belső lélektani utazást jelenti, amely során a veszteség minden lélektani szinten átdolgozódik. A közgondolkodásba is beszivárgott a fogalom, ám van, aki úgy értelmezi, hogy a leghelyesebb azonnal visszatérni a munkába, és a megszokott menet szerint élni tovább. Mai világunk nem kedvez a megállásoknak, az érzések megélésének, így van ez a gyásszal kapcsolatban is.

©

Fontos tudnunk, hogy bár a gyász univerzális emberi tapasztalat, mivel a lélek teljes szövedékét érinti – így a tudattalan folyamatokat is –, az adott ember vesztesége, fájdalma mindig az ő egyéni viszonyrendszerében érthető meg. Van azonban néhány olyan jellegzetesség, ami alapján a gyász folyamata megragadható, bár ritkán zajlik „tankönyvszerűen”. Egyes fázisok összemosódhatnak, egyszerre lehetnek jelen, sőt vissza-visszatérhetnek a gyászidő alatt. Talán úgy lehet a legkönnyebben megérteni, hogy olyan, mint a felfelé szűkülő spirál, amelynek egyes szintjei olyanok, amelyek – ahogy zajlik a belső munka – vissza-visszatérnek, de egyre kisebb amplitúdóval.

Pilling János tanatológus 2003-ban megjelent Gyász című könyvében az alábbi fázisokat állapítja meg.

1. Sokk: A halálhírre adott legelső reakció általában nem az azonnali szomorúság (mivel az lassan fejlődő érzelem), hanem a bénultság-kiüresedettség, vagy a szélsőséges, mindent elárasztó érzelmek, érzelemkitörések. Mindkettő teljesen rendjén való jelenség. Ez a fázis néhány perctől néhány óráig, ritkán néhány napig tart, körülbelül addig, míg tudatosulnak az aktuális teendők.

2. Kontrollált szakasz: Ahogy a teendők tudatosulnak, a temetésig tartó szakaszban a gyászoló „átvált” egyfajta kényszerű munkamódra. Intézi az ügyeket, miközben gyakran azt élheti meg, hogy nincs igazán jelen, hogy mindez mással történik, illetve a körülötte lévő világot ködösnek, álomszerűnek érzi. Erős érzelmek, indulatok (düh, ingerlékenység, vádaskodás) jelenhetnek meg, miközben az ügyintézések során ezeket folyamatosan kontroll alatt kell tartania. Előfordulhatnak túlzások: a teljes passzivitás, vagy az, hogy mindent a gyászoló akar intézni. A túlzott tevékenység és az erős indulatok funkciója a figyelemelterelés az érzésekről és erőgyűjtés a következő szakaszra.

3. Tudatosulás: Ez a folyamat legsokrétűbb időszaka. A hiány megélése a mindennapok szintjén is megtörténik. Ez az időszak az érzelmek kavalkádjáé: megkönnyebbülés, szomorúság, magány, tehetetlenség, megsemmisültség, szorongás, harag válthatja egymást, sokszor kontrollálhatatlan módon. Apró, megtett vagy meg nem tett cselekedetek felnagyítódnak, minden kimondott és ki nem mondott szónak jelentősége lesz. A megváltozott helyzet bizonytalansága az alapvető biztonságérzetet rengeti meg. A gyászolót gyakran teljesen elárasztják az elhunyttal kapcsolatos gondolatok. Ebben az időszakban teljesen természetesek az elhunythoz kötődő, átmeneti akusztikus vagy vizuális hallucinációk („mintha ott állt volna mellettem” vagy „hallottam a légzését”). Ezt az időszakot az ambivalencia jellemzi: visszahúzódás az emberektől és a támaszigény („hagyjál békén – ne hagyj itt”), az elhunyttal kapcsolatban pedig az igény a vele való kapcsolatra (belső párbeszédek, szokásainak átvétele), illetve az elkerülő magatartás (az elhunyttal kapcsolatos helyek, emlékek, a róla szóló beszéd kerülése). Ez az ambivalencia komoly lélektani teher a gyászolónak, nem véletlen, hogy általában ebben az időszakban testi tünetek is felbukkanhatnak: például torok- és gyomorszorítás, légszomjérzés erőtlenséggel. A testi tünetek a gyász későbbi szakaszában is megtalálhatók, sőt előfordul és ijesztő lehet az elhunyt tüneteinek „ismétlése”. Mindezek azonban átmenetiek, néhány hónap alatt rendeződnek.

4. Átdolgozás: Ebben a szakaszban annyi változás történik, hogy a kontrollálhatatlan emlék- és érzelemfolyamok helyett inkább a tudatosabb emlékezés nyer teret. Bár a gyászoló gondolatainak középpontjában még mindig az elhunyt áll, a tünetek intenzitása fokozatosan csökken, az elkerülő magatartás oldódik, a racionális elfogadás mértéke nő. Ebben az időszakban találkozik a gyászoló minden ünneppel az elhunyt nélkül, éppen ezért az évfordulók, az ünnepek átmenetileg újra felerősíthetik a már csökkent intenzitású tüneteket.

5. Adaptáció: Ebben az időszakban a gyászoló képessé válik saját életének folytatására, alkalmazkodva a megváltozott helyzethez. Emlékei a múltba integrálódnak, képes fájdalom nélkül beszélni róluk. A testi tünetek megszűnnek, a gyászoló képes maradéktalanul ellátni napi feladatait. Az életet nem érzi kilátástalannak, visszatalál az örömforrásokhoz, anélkül, hogy az örömét bűntudat kísérné. Gondolkodása jövőorientálttá válik, képes céljai felé fordulni.

Egy paradoxon

A gyász tehát természetes folyamat, és általában külső beavatkozás, segítség nélkül lezajlik. Akik végigélték a folyamatot a maga teljességében, általában arról számolnak be, hogy visszanézve megerősödtek, megváltozott az élethez és a halálhoz való viszonyuk. Olyan mondatokat hallhatunk, hogy: „most már jobban tudom, mi az értékes az életben, és mi nem”, vagy: „megtanultam, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy ne fejezzük ki az érzéseinket, a szeretetünket azok iránt, akik igazán fontosak nekünk”, illetve: „teljesen felborult a világrend, de ahogy tisztul a kép, visszanézve úgy érzem, valahogy több lettem, már nemcsak létezem, hanem megpróbálok valóban élni is”.

Veszteség átélése kapcsán nemcsak elméletileg és általánosan találkozunk a múlandósággal, hanem szembesülünk saját halandóságunkkal is. Ez rákényszerít minket, hogy valóban az élet fontos kérdéseivel foglalkozzunk. Bármilyen paradoxnak tűnik is, a gyásszal, a halállal szembesülés során valójában az életről tanulunk.

Benczúr Lilla pszichológus, gyászterapeuta cikkét teljes terjedelmében a HVG Extra Pszichológia legfrissebb, november 20-án megjelent számában olvashatja, melyben az elengedés, a gyász és az újrakezdés témáját járjuk körül szakértő szerzőinkkel. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg – akár a régebbi számokat is – a kiadónál!

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!