Tetszett a cikk?

Szemben a többi árucikkel, melyeket jogos reklamáció esetén kicserélnek, netán a vételárat is megtérítik, a selejtes politikusi áru négy évig a nyakunkon marad. Az Őszödön elhangzott Gyurcsány-beszéd igazolta: annak, ha egy politikus a kampányban – utólag bevallottan – hazudik, rá nézve alkotmányos és büntetőjogi következménye nincs. Vagyis (ellentétben a pocsék áruját csodatévőként forgalmazó kereskedővel) az ígéretét be nem tartó – netán tudatosan elszabotáló – politikus a helyén maradhat.


A politikus. William Hogarth
metszete a 18. századból
Bizalmatlan a politikával szemben a megkérdezettek 86 százaléka – tartalmazza a civil ernyőszervezetek – a Közösségfejlesztők Egyesülete, a Civil Kollégium és a Magyar Művelődési Intézet - nemrég készített felmérése. Nem sokkal jobb az Országház „utálati indexe” sem. A válaszolók 81 százaléka nem hisz legfőbb népképviseleti szervünkben. Indokolt-e a kétségbeesés a lehangoló számokat olvasva? Különösen, hogy ellenpontként feltűnik képernyőinken az Obamát glóriaként övező „bizalmi eufória”. Ha kicsit alaposabban nézünk a mérési eredmények mögé, a helyzet bizonyos szempontból jobb, egyéb tekintetben pedig rosszabb, mint amit a kutatás jelez. A szituáció ugyanis bonyolultabb annál, hogysem pár arányszámmal kifejezhető lenne.

A dologtól nem kéne rémülten hanyatt vágódni. A politikus sehol a demokratikus világban nem tartozik a népszerű mesterségek közé. Valahol a házaló porszívóügynök és a használtautó-kereskedő magasságában van lakossági presztízse. (Obama kegyelmi állapotának mámora inkább röpke kivétel, mint tartós szabály.) Ez ráadásul világos és törvényszerű okokban gyökerezik, így adottságként kezelendő. A politikus ugyanis olyan termék, „árucikk”, melyért az is kénytelen fizetni, aki nem akarja. Ugyebár mosóport, gépkocsit, téliszalámit mindenki olyat és akkor vesz, amikor és amilyet jónak lát. Ha viszont adott közember-jelöltbe 51 százaléknyi választó helyez bizalmat, akkor a „versenytársat” favorizáló 49 százalék is kénytelen vele beérni.

Többségi kormányzásban nincs ezüstérmes második dobogó. A győztes viszi az operatív hatalom egészét. Így a rendszerbe  születésétől kódolva van az „eszi, nem eszi, nem kap mást” hangulata. Emiatt önmagában az, ha valaki természetes gyanakvással viszonyul a politika művelőihez, nemhogy nem baj, de nagyon is racionális hozzáállás. Gond ott lesz belőle, ha eme attitűd megreked a fatalista passzivitás szintjén. Tehát a polgár meg sem kísérli a bizalmatlanság okát indokolni, az arra rászolgált hatalomgyakorlókat elszámoltatni, őket folyamatos kontroll és nyomás alatt tartani. Hanem önsajnáló zsörtölődésbe menekül. Mely azonban a kortesharc hevében a pillanat törtrésze alatt visszaváltozik a mindenkori favorit iránti ájult rajongásba. (Valamint a kedvenc által démonizált, „ügyeletes ellenségképet” alkotó politikus gyűlöletébe.) Hogy utána, a kampány múltával ismét apátiába süllyedjen. Ebből következően ez a szemléletmód a csapnivalóan működő helyi politikára nem jelent veszélyt. Merthogy pusztán attól, hogy valamit utálunk, nem fog változásnak indulni. Hozzáfűzendő az is: a kisemberek többségének politikával összefüggő ellenszenvének gyökere irracionális. Más felmérések azzal egészítik ki az idézett tényeket, hogy az átlagválasztó állam- és politikaképe kádári jellegű.

Szavazóink többsége úgy véli, neki annyi feladata van, hogy négyévente behúzza az ikszet. A többi a politikus dolga. Főként az, hogy gondoskodjon a nép jólétéről. Csökkentse a közterhet, ugyanakkor emelje a bért és a nyugdíjat, oldja meg a válságot. Jó részük soha nem volt (és ezután sem megy) képviselői fogadóórára, lakossági fórumra, parlamenti közvetítésre a világért oda nem kapcsolna. Pedig a közhatalom irányítói annyira tudnak visszaélni lehetőségeikkel, amennyire ezt az őket legitimáló tömegek engedik.

Nyugati politikusok nem azért élnek kevésbé vissza a hatalommal, mert genetikailag becsületesebbnek születtek. Hanem félnek a polgárjogait aktívan őrző és gyakorló közvélemény haragjától. Kalkuláljuk bele azt is, hogy az euroatlanti demokráciákban a népes középosztály önálló (az állami költségvetéstől független) egzisztenciával és komoly megtakarításokkal rendelkezik. Magyarországon azonban az emberek többsége (nyugdíjasok, közalkalmazottak, veszteséges állami cégek dolgozói, segélyezettek, diákok) a vállalkozói-magánalkalmazotti kisebbségtől elvont pénzből folyósított – a gazdaság erejéhez mérten felültervezett – juttatásokból él. S miközben foggal-körömmel ragaszkodik e juttatásokhoz (amelyekkel a politika megvásárolja szavazatát), nemigen teszi fel a kérdést: miféle – egyre kibírhatatlanabbá váló – terhelést jelenthetnek ezek polgártársaimnak, illetve milyen hatást gyakorolnak a jövő generációira?

Miközben az átlagember utálja a politikust, jövedelmileg nem tudja (esetleg nem is akarja) függetleníteni magát attól, hogy létnívója hatalmi kegyosztogatástól függjön. Dacosan ellenáll annak, hogy az ellátórendszereket – nyugdíj- és egészségbiztosítás – piacosítsák, ágazati versenyhelyzetet teremtsenek. Pedig így járandóságának mértéke nem a politikusok úri kedvén (és sanda „voksra ácsingózásán”), hanem saját igyekezetén, tehetségén, szorgalmán múlna. Nem véletlen, hogy a pártok épp a mélyszegénységben élők, panelnyugdíjas idősek stb. szavazatát tudják kilóra megvenni. Ezt a rendszert nem a letargikus ellenszenv, hanem a civil kurázsi, a politikától való kritikus távolságtartás, egyszersmind az állampolgári jogok aktív gyakorlása fenyegetné. De ez az orvosság, sajna, még várat magára.  

Papp László Tamás

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!