szerző:
M. Kovács Tibor

A történelemben szép számmal vannak olyan kísérletek, amelyek egy nagy, átfogó vízió alapján próbálták meg átformálni a társadalmat. Nem egy közülük verseny- és piacellenes volt. Ám mintha azt a történelmi példát nem akarnánk észrevenni, hogy ezek ellen a közösség fiatal, teljesítményorientált része – ha tehette – elvándorlással tiltakozott.

A statisztika és a hétköznapi tapasztalat azt mutatja, valami végzetesen megváltozott 2010-ben. Központi téma lett – már Matolcsy felkavaró kijelentése előtt is – a kivándorlás, erről beszélnek a szülők, a fiatalok, a véleményformálók és néha maga, a miniszterelnök is. A kormányzat ugyan szeretné, de nagyon nehéz tagadni, hogy ez valamilyen módon az ő tevékenységükhöz is köthető. A kutatások szerint az elvándorlási hajlandóság 2010 végétől nem csökkent, hanem folyamatosan nő, annak ellenére, hogy addig a régióban hazánk utolsó volt e téren. A kimutatásokban korábban vezető lengyeleknél és cseheknél megfordult a folyamat – természetesen más-más okokból. A lengyeleknél a gazdaságpolitikai fordulat, a románoknál a dél-európai munkalehetőségek beszűkülésének köszönhetően figyelhető meg egy remigrációs hullám. Ám nálunk eleve más rétegeket érintett a kivándorlás, nem csupán az alacsonyabb képzettségűek indultak meg Nyugatra, szakértelmet nem igénylő munkákra.

Persze minderről nehéz tárgyilagosan beszélni. Matolcsy kijelentése előtt úgy tudtuk, megbízható adatok nem állnak rendelkezésre, mert a magyar nyilvántartás hézagos. Amit jól mutat, hogy míg tavalyelőtt a magyar statisztika csak 8 ezer Németországba távozottal számolt, addig a németek 40 ezer kiköltözőt vettek nyilvántartásba. Úgy néz ki, a kormányzat két statisztikát készíttet, egy hivatalosat a KSH-val és egy valóságosat.

Az azonban a kormányzati elszólás nélkül is jól látszott, hogy a baj nagy. Tavaly 46 százalékkal nőtt a Magyarországról Németországba érkezők száma, csak az első félévben 25 415 bevándorlót regisztráltak. Azt is tudni lehet, hogy Németországban több mint 170 ezer magyar állampolgár fizet nyugdíjjárulékot. A külföldre tanulni indulók száma tízszeres növekedést mutatott az új tandíjrendszer bevezetése után. Az adózók száma 240 ezerrel csökkent az elmúlt másfél évben, ami nehezen hozható összhangba a foglalkoztatottsági sikerpropagandával. Arról is érdemes lenne beszélni, hogy a kettős statisztika megkérdőjelezi a kormány összes jelentésének hitelességét, kezdve mindjárt a foglalkoztatottsággal, de más aspektusok még érdekesebbek.

A külföldre távozottak számának megugrása a Fidesz kormányzásának eddigi legszomorúbb, talán helyrehozhatatlan következménye. Ez a folyamat keresztülhúzatja minden jövőbeli, az ország és a gazdaság rendbetételével kapcsolatos álmainkat. Ennek két fő oka van.

Az egyik, hogy a kivándorlók általában a teljesítményorientált, legaktívabb, sok esetben a legképzettebb csoportokból kerülnek ki. Nagyrészt fiatalok és gyerektelenek. Ezek a csoportok a jövő üzletemberei, adófizetői és szülői. Ötszázezerrel kevesebb jól képezett adófizető hiányát nem bírja el a magyar gazdaság. Ez a magyar foglalkoztatottak 12 százaléka. Ha rájuk nem számíthatunk, GDP-növekedési potenciálunk erőteljesen csökkenni fog.

A másik ok demográfiai. Szenvtelenül és otrombán fogalmazva: ötszázezer ember az ötévi magyar szaporulat, sőt a 2011-12-es történelmi mélypontokkal számolva 6 évnyi. Amennyiben ezek a fiatalok külföldön alapítanak családot, és ott lesznek gyerekeik, akkor hiányozni fognak innen és az itt maradtaknál 20%-kal kéne nőni a születéseknek, csupán ahhoz, hogy őket pótolják. Ez nyilván reménytelen.

A nagy depresszió

A kormánypárti optimizmus szerint a fiatalok majd visszatérnek, Orbán Viktor egyenesen az újraválasztását jelölte meg a hazaköltözés megindulásának feltételeként. Tehát, ha Orbán ismét nyer, akkor egyből elkezdenek hazatérni az elmúlt években külföldre távozók, függetlenül attól, hogy milyen állásuk van, vagy hogy sokan addigra már kint alapítottak családot. Merünk nagyot álmodni, de néha nehéz komolyan venni a miniszterelnök álmait. Az elképzelés teljesen abszurd és semmilyen történelmi tapasztalat nem támasztja alá. A kivándoroltak nagyobb része minden hullámnál kint marad, és mivel a folyamat még nem állt meg, a felfutás még eltarthat néhány évig, az országot elhagyók száma elérheti a hétszázezret is.

A folyamat megállításához elsőként annak okait kéne ismerni. Alapos kutatásokról nemigen tudunk, de számtalan riport, interjú készült a témáról. Ezekből az derült ki, hogy gazdasági okokon túl, a magyar hangulat, a reménytelenség, a helyzet jobbra fordulásának lehetetlensége, a társadalom beteges meghasadtsága sok esetben fontosabb minden másnál. Nem meglepő, hiszen a felmérések szerint az itthoni választókorúak 58%-a szerint rossz irányba mennek a dolgok, míg a Nielsen világszintű kutatása szerint hol a magyarok, hol a görögök látják a legsötétebben a jövőjüket. Lehet ezt a magyar lélek örök pesszimizmusával magyarázni, de a jelenség ennél súlyosabb.

A nálunk nagy gazdasági világválságnak hívott 1929-ben indult válságot Amerikában nagy depressziónak mondják. A kifejezést ugyan a politikai szóhasználat teremtette meg, de a helyzetet jól írja le. A válságot egyfajta társadalmi depresszióként is felfogják, olyan állapotként, amikor az emberek vállalkozó, innovációs szelleme elveszik, és ezért a gazdaság nem képes a korábbi szinten fejlődni.

A nagy depresszió elérte Magyarországot. Nemcsak átmeneti rosszkedvűség, hanem majdnem végzetes reménytelenség. Az eltávozó fiatalok ennek a reménytelenségnek a disszidensei, akik teljesen érthetően menekülnek egy kilátástalansággal teli országból.

Orbán és az elveszett remény

Próbálhatjuk a dolgot komplexen szemlélni, és okolni az elmúlt 20 évet, amiben sok igazság is lenne, de a kilátástalanságot a Fidesz kormányzása tette teljessé. Érdekes módon a gyűlölt Gyurcsány-kormány idején a magyar kivándorlás, a súlyos GDP-csökkenés ellenére, alacsony maradt. Míg ebben az időben Romániából több mint másfél millió, Lengyelországból több mint 2 millió ember ment munkavállalónak nyugatra, addig nálunk a számítások szerint 40 ezres volt a szám. Akkor ugyanis egyvalami nagyon más volt, mint ma: élt a remény, hogy ha megbuknak, utána jobb lesz. A reményt a Fidesz testesítette meg.

Orbán Viktor kormánya azonban gyorsan eljátszotta a jövőbe vetett bizalmat. Lehet bármit mondani a Fidesz népszerűségéről, hogy még mindig vezeti a közvélemény-kutatásokat, hogy van másfél millió szavazója, hogy a Békemeneten százezrek voltak, a tények tények maradnak. A választói apátia soha nem látott mértéket öltött: a másfél millión túli világ nem hisz a jövőben.

A Fidesz és szavazói erről nem akarnak tudomást venni, az erről szóló jelzéseket balos propagandának, vagy a külföld mesterkedésének tudják be. Pedig a Fidesz hívei önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy sikeressé tegyék az országot. Szükség lenne azokra is, akik nem feltétlenül akarnak részt venni abban a társadalmi kísérletben, amely politikusok víziói szerint erőszakkal alakítja át az országot, és ha tiltakozni próbálnak ellene, lehazaárulózzák őket. Semmi érthetetlen nincs abban, hogy veszik a kalapjukat és távoznak.

A gazdasági válság által elindított elvándorlás ma már a rendszer elleni tiltakozás.

Egy gigantikus tüntetésnek lehetünk tanúi, amelyen jelenleg félmillióan vesznek részt, és ez a demonstráció nem dühödt, nem szorongó, nem a kilátástalanok felvonulása. A menet más országok utcáin, terein vonul: munkába és szórakozni. A Budapest köztereiről sokak által hiányolt rendszer elleni tüntetés külföldön zajlik, és eléggé vidám happening.

Az a jó a demokráciában, hogy sokféle módja van a tiltakozásnak, az elégedetlenség kinyilvánításának. Elsősorban a hatalom leváltható egy következő választáson, de harcolhatnak ki változtatásokat az érdekképviseletek, különböző szervezetek, sőt a belátás is változtatásra bírhat egy kormányt. Itt azonban egyikre sincs esély. Az Orbánnal szemben állók nem hiszik, hogy tisztességes választások lesznek. Az érdekképviseletek nem érnek el semmit, lenyomják őket, alkotmányba foglalják a nemlétüket. A kormány kitart minden rossz döntése mellett, legyen az Fekete György, vagy egykulcsos adó. A rendszer olyanná vált, hogy senki nem akar vele vitatkozni, röhögnek rajta, vagy szörnyülködnek, de nem vitatkoznak. Legyintenek, és elmennek.

A teljesítményellenes ország

És mindig a leginkább teljesítményorientáltak mennek el. Mert az olyan rendszerek, amelyekben az előrejutás nem érdem, hanem hűség kérdése, legkevésbé a kreatív, innovatív elméknek felel meg. Ők nem akarnak behódolni, nem protekcióval akarnak érvényesülni, hanem saját magukban bízva, érdemeik alapján. Az ilyen rendszerek evolúciós gyengéje, hogy a behódolókat, a megalkuvóknak ad szelekciós előnyt, a teljesítményorientáltakat elüldözi. Nem véletlen, hogy annyi sikeres ember van a kommunizmusból disszidáltak között. A valódi teljesítmény nem bírja az ilyen rendszereket. Orbánék persze szavakban tudják, hogy érdemalapú országot kéne építeni, de minden intézkedésük a személyre szabott törvényektől, az intézmények élére pártkatonákat állító gyakorlaton át, a Fidesz gazdasági holdudvarát honoráló üzletekig és a földügyekig bezárólag azt üzeni: ha közénk állsz, jobb lesz neked, és csakis akkor lesz neked jobb.

A szocializmusban nem véletlenül voltak lezárva a határok: jól tudták, hogy ennek hiányában előbb-utóbb mindenki elmenekülne, és akkor a munkásosztály vezetőinek el kéne kezdeni munkát végezni. Ezzel a gondolattal lassan a Fidesz környékén is megbarátkozhatnának.