szerző:
Tallián Miklós
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A röghöz kötéssel nem az a legnagyobb baj, hogy aki a képzést finanszírozza, az profitálni is akar belőle, hanem hogy a módszer olyan, amilyennek hallatszik: középkori, ráadásul a mögöttes szemlélet az ország szempontjából kifejezetten káros.

A felsőoktatásról folyó rendkívül kellemetlen vita egészen bizarr fordulatot vett, amikor a focidrukkerek rájöttek, hogy hét közben nincs meccs. A hirtelen tudatosult szabadidő kihasználására remek ötletnek tűnt felkeresni valamelyik felsőoktatási intézményt, és hogy annyira azért megerőltetni se kelljen magukat, nem előadásra mentek, csak kötekedni.

Lényegi mondanivalójuk annyi, hogy az egyetemisták nagy része minden valószínűség szerint buzi, és hogy a stadion helyett egyetemre költött pénzből tanított diák ne mehessen el a londoni mekibe éhen halni (hanem feltehetően azt szeretnék, hogy haljon éhen itt, esetleg tanulja meg, mi az a munka, vagyis mondjuk az uránbányászat). Mondandójuk második felével minden napközis tanár, pedellus, házmester és oktatási államtitkár hangosan egyetért.

Jegyezzük itt gyorsan meg, hogy az az alapelv, hogy aki egy egyetemi képzést finanszíroz, az valamilyen formában profitáljon is belőle, tökéletesen méltányolható – és kevesen vonták kétségbe.  Az egyetemfoglalók sem. Nem követelnek általánosan ingyenes felsőoktatást. Akkor mégis mi baj a röghöz kötéssel, hivatalos nevén hallgatói szerződéssel?

Az egyik praktikus probléma mindjárt az, hogy a kormány látványosan úgy alakította az állítólag nem is létező keretszámokat, hogy a felsőoktatásba bekerülők zömének fizetni is kell, és hallgatói szerződést kötni is, ez pedig nyilván tisztességtelen, ugyanis az elvárható, hogy az oktatás haszonélvezője fizessen, de az nem, hogy kétszer fizessen ugyanazért. A másik, hogy ez az egész röghöz kötés pont olyan szemléletű, mint amilyennek hangzik: középkori. A modern megoldás az egyetemi tanulmányok finanszírozására a tandíj plusz diákhitel, de hát épeszű hitelkonstrukció kidolgozásához minimális matematikai ismeretek is szükségesek volnának, azokat meg a NER-ben szűken mérik.

A harmadik és legnagyobb baj, hogy a röghöz kötés leginkább az ország szempontjából kontraproduktív. Magyarországnak nincs jelentős ásványi kincse, vagy egyéb természeti erőforrása, amit egyszerűen kibányászhatnánk, eladhatnánk, és ebből fenntarthatnánk valami belső-ázsiai színvonalú (fél)diktatúrát, miközben lusták és buták maradunk. Az, hogy egy egész ország éljen meg biotermékekből és falusi turizmusból, szintén álom, érdemes megnézni, milyen a látogatottsága az elmúlt évtizedekben kormányfüggetlenül szaporodó termálfürdőknek. Mellesleg a bioélelmiszerekről és turizmusról is híres országok természeti adottságaikat tekintve előnyben vannak (vannak hegyeik, vagy tengereik, vagy esetleg mindkettő), és van számos más jól működő iparáguk is. Az sem járható út, hogy Európa Kínája leszünk, mert Kínának magában is van elég baja, amelyek Magyarországon hatványozottan ütnének ki, ráadásul nem a legjobb stratégia direkt az egyre kisebb szakértelmet igénylő iparágak fele haladni.

Marad az, hogy igyekszünk a lehető legnagyobb mértékben részt venni a globális tudásmegosztásban. Annak pedig előfeltétele, hogy sok képzett, vagy legalábbis tanulni képes fiatal legyen Magyarországon, és az is, hogy minimális akadállyal jussanak el külföldre. Továbbá, hogy a globális tudást minél kisebb akadályokkal tudjuk beengedni. Az egyetemet végzettek röghöz kötése pedig ezzel kifejezetten ellentétes, hiszen gátolja a mobilitást, ráadásul azt üzeni: tudunk mi itt mindent, meg lehet tanulni itt is mindent, el lehet érni itt is mindent, nem kell külföldre menni semmilyen pluszért, ez pedig nyilvánvaló, triviális hazugság.

Hogyne, hallgatói szerződés nélkül megvan a kockázata, hogy a külföldre távozók egy része végleg kint is marad. Viszont ezt a kockázatot bőségesen ellensúlyozza a tudásmegosztás nyeresége. Arról nem is beszélve, hogy minél kevésbé akarják itthon maradásra kényszeríteni a fiatalságot, annál szívesebben jönnek vissza. Az igazán nagy tehetségek ugyanis nem azért mennek külföldre, mert mosogatói állást kapnak egy skót falu éttermében, vagy pusztán azért, mert többet kereshetnek. Azért mennek külföldre, mert a közhangulat ellentétes minden olyan törekvéssel, amely némi újdonságot hozna szakmájuk hazai életébe. Azért mennek külföldre, mert ők hiába lennének képesek előre jutni, itthon sokszor csak falakkal találják magukat szemközt. Elsősorban nem azért távoznak, mert itthon nincs pénz, hanem azért, mert az itthoni elit büszke a több évtizedes szaktudásbeli lemaradásra, és a röghöz kötés a diploma termelte plusz haszon kiaknázásán túl arra is kiváló módszer, hogy megakadályozzák a világból friss tudást importáló kihívók tömeges megjelenését.

Ez az gond nemcsak az egyetemi szakokat érinti, mindenütt jelen van, mindenre kihat. Amennyiben nem a saját lében fövés lenne az ország állítólagos fejlesztésének a fő módja, akkor nem volna szükség a röghöz kötésre, viszont az elitnek szembesülnie kéne a maga helyzetével a valódi világban, saját pozíciójával azokhoz képest, akikkel versenyeznünk kell. Erre persze érthető módon nincs igény, pedig nincs más kiút. Akkor talán végre az egyetemek is olyan hellyé válnának, amiket érdemes elfoglalni, amikért érdemes harcolni, mert hát most erről nagyrészt szó nincs, ez az egész küzdelem egyik nagy tragédiája.

Sőt. A nyitás és a verseny hatására nemcsak az egyetemek, de még a hagyományos, akár kézműves iparágak is fellendülnek. Kiváló példa van rá a szomszédban: az osztrák bor 20 éve szinte a pancsolt trágyalé szinonimája volt, mára a wachaui borvidék a világ vezető területei között van. Eközben Magyarország legjobb potenciálú régiójában még mindig mustsűrítménnyel ütik fel a borok zömét. Az egyik mert tanulni a világtól, a másik hagyománynak kiáltja ki a bunkóságot és a csalást. Lehet tippelni, ki jár jobban a végén.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!