2016 a reménytelenség éve. Minden egyre rosszabb, és nincs, aki ennek megpróbálna ellenállni. Vélemény.

Az egyik berlini karácsonyi vásáron végrehajtott kamionos gyilkosság, a zürichi lövöldözés, a jordániai Karak városban elkövetett bombamerénylet, az ankarai orosz nagykövet lelövése – ezek történtek, amíg ezen a megírandó cikken próbáltam gondolkozni 2016. december 20-án. Szörnyűségek, amelyek hátterében ott van a borzalmas aleppói és jemeni vérengzés, a kongói és gambiai elnöki diktatúra bevezetése (Joseph Kabila nem adja át a hatalmat lejárt mandátuma után, nem írat ki választásokat: az első napon 20 halott; a gambiai elnök, Yahya Jammeh, szintén nem akar lelépni: pucccsveszély, vagy még rosszabb), s mindezek árnyékában az elnyomás és az öldöklés régóta tartó, de most elkerülhetetlenül elfelejtett hosszú sorozatai. Evvel szemben alig említhető más pozitívum a világpolitikában, mint az, hogy a tiltakozó lengyelországi demokraták kisebb engedményre késztették a reakciós kormányt. Nem vívtak ki új szabadságot, csak lelassították pár napra a szabadság ügyének hanyatlását.

Virágok a támadás után megnyíló berlini piacon december 12-én.
©

Ezenközben a karácsonyi bevásárlási és „szórakozási” esztelenség nem lanyhul; erről páncélkocsik gondoskodnak.

„Mi előre megmondtuk” – harsogják a szabadság és a nép ellenségei; és csakugyan megmondták. Megmondták, hogy az általuk szétmagánosított, szétmángorolt világ, ahol nem maradt más, csak a piac és a katonaság, veszélyes hely lett, amelyben újra valószínű a háború – s ezért azt javasolják, hogy a világban ne maradjon semmi más, csak a piac (amelynek Magyarországon az álneve: „a munka”) és a hadsereg. És a titkosszolgálatok és a terrorelhárítás és a határőrség és a fölfegyverzett rendőrosztagok.

Pénz és halál.

Ez az ok, és ez a megoldás.

Politika nincs többé – politika, tehát a nép ellentéteiből és vitáiból fakadó, racionális, önellenőrző, nyilvános kormányzás – , csak piac és rendszerezett erőszak. Mivel ez nem elég, különösen nem elég a kizsigerelt szegény országokban, ezért a „vallásnak” és „fajgyűlöletnek” nevezett tébollyal kell kiegészíteni (hiába mondogatjuk fáradtan több mint évszázada, hogy nem ez az „igazi” vallás, és nem ez az „igazi” hazafiság), hogy a cselekvésképtelenek is úgy érezzék (tévesen és hiába), hogy cselekszenek. Hogy meghallják és meglássák őket, akik remény és ráció nélkül kínlódnak vagy a hidegben, vagy az üvegház-hatás miatt sivataggá változott egykori kertjeik szikkadt helyén, ivóvíz nélkül a rekkenő, csontszáraz hőségben. Vagy segélyen a hámló vakolatú családi házban, csöndesen rozsdásodó autóval, várva a nagy semmit meg az esti tévésorozatot, azaz a nagy semmit.

Gyilkol az elfogultság, az intolerancia, az észellenesség, az önzés – gyógyírül pedig az egyre erősebb jobboldal még több elfogultságot, intoleranciát, észellenességet és önzést javasol, kirobbanó (szó szerint kirobbanó) sikerrel.

Az óceán kicsapott a medréből, amint belecsobbant a Donald Trump megválasztása okán megtermelt sok millió tonnányi fecsegés, holott a végeredmény semmi más, mint a már sokszor látott oligarchikus kormány, nagytőkések meg tábornokok (meg félőrült ultrareakciósok, akik hol Szaniszló Ferencre, hol Bogár Lászlóra, hol Bayer Zsoltra hasonlítanak, de náluk is sokkal ijesztőbbek), akik még még mindig tudnak mit elvenni az amerikai munkásoktól, és oly sok év után még találnak üldözni valót a feketéken meg a latin-amerikai bevándorlókon. Az új kormány gazdasági háborúra készül Kína ellen, és növelni óhajtja a nukleáris arzenált. Összetételében az új amerikai kormány éppen a latin-amerikai juntákra hasonlít a legjobban, de hát persze nem lesz pont olyan, mert az alkotmányos szabályok meg szokások valamelyest meg fogják szelídíteni. De összességében végül is nem olyan nagy dolog: amit eddig jó modorú képmutatással csinált az előde, azt az új kormányzat rossz modorú őszinteséggel fogja csinálni. Az amerikai hadsereg majd partra száll, és az amerikai hadvezérek később, vonulás közben talán megnézik az atlaszban, hogy hol a francban is vannak tulajdonképpen, s túlfizetett tanácsadóik majd megmagyarázzák nekik a Wikipedia alapján, hogy mi is a helyzet azon a földrészen vagy min. Emlékszem arra a magas rangú tengerentúli diplomatára (a kelet-európai főosztályról!), aki 1991-ben diszkréciót kérve megkérdezte tőlem, mi is a különbség Szlovénia, Szlavónia és Szlovákia között.

(Ön tudja, kedves olvasóm?)

Az Egyesült Királyság – vagy talán csak Nagy-Britannia vagy csak Anglia, talán Wales és Ulster nélkül – talán kilépett az Európai Unióból, olyan népszavazás eredményeképpen, amelynek a meghirdetői alapjában azt akarták, hogy minden maradjon a régiben (csak legyen egy kicsit rosszabb), s ezért azt kérdezték a néptől, hogy változzék-e minden vagy valamicske. Azon túl, hogy verik a lengyeleket, nem derült ki, hogy mi lesz Angliával meg Skóciával meg az egésszel, de a brit kormány mintha nem is akarná tudni, hogy mi lesz. A Bank of England kormányzója bevallotta az alsóházban, hogy nem tud forgatókönyvet fölvázolni, mert még ő se képes kiigazodni a kormány szándékain. Mi legyen? – kérdezte egy elkeseredett konzervatív képviselő. „Meghívom az egész pénzügyi bizottságot a Bank karácsonyi partijára” – válaszolta a megkérdezett.

Derültség.

A berlini merénylet után az európai jobboldal a schengeni rendszer megszüntetését, az őrzött határok visszaállítását indítványozza, esetleg vízumkényszerrel.

A Spiegelben megírta Keno Verseck, hogy szlovén-horvát konfliktus tört ki, mert a szlovén kormány olyan csokit küldött ajándékba, amelynek a papírján kevesebb mint 1 km-es, vitatott tengerparti szakasz a horvát hivatalos állásponttól eltérően volt föltüntetve, Kolinda Grabar-Kitarović horvát államelnöknek meg elnézést kellett kérnie, mert az iskolásoknak osztogatott elnöki csokiról bebizonyosodott, hogy szerb gyártmányú; minden megbántott tanuló most autentikus horvát csokit fog pótlólag kapni: a szerb külügy persze tiltakozik. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Macedónia, Montenegró, Koszovó, Bosznia, Albánia újabb összeomlás előtt áll, a bolgár helyzet instabil, Görögország már nem bírja az Európa által kikényszerített újabb megszorításokat. Mindez láthatólag nem érdekel senkit, a többi kelet-európai ország sajtója meg se említi. Jöhet a csokiháború.

Olaszországban a balközép (valójában jobbközép) kormány a parlamenti rendszert kívánta ésszerűsíteni és „áramvonalasítani” népszavazás révén, ez senkit nem érdekelt, de azért leszavazták, mert nagyképűnek tartják (joggal) a miniszterelnököt. Mi lesz? Nem tudja senki, nem is nagyon törődik vele senki.

Házkutatást tartó rendőrök Manilában november 6-án.
©

Magyarországon ugyancsak népszavazással akarta megállítani a szélsőjobboldali kormány az amúgy is megállított „menekültáradatot”: ezt élet-halál kérdésnek állították be. Az amúgy menekültellenes és bevándorlóellenes közönség nem nagyon ment el szavazni, a népszavazás érvénytelen és eredménytelen lett, ám a kormány kijelentette, hogy győzött. (Annyiban ez igaz, hogy senki más se nyert.) Tehát az egész fölösleges volt, kidobott pénz. Aztán odanyilatkozott a kormány: életkérdés, hogy bevegyék az ún. Alaptörvénybe: migránsok itt nem, nem, soha. Ez másodlagos okok miatt nem sikerült, mire a kormány kijelentette, hogy édes mindegy, így se engednek be muszlimokat. Ennek az értelmetlenségnek az lett volna az eredménye, hogy nő a kormány szavazóinak aránya. Kicsit nőtt is, aztán megint csökkent. Nem történt semmi, csak mindenkinek elment a kedve az élettől.

No meg újra alkalom nyílott a rendszerváltás – igen szerény és részleges – „vívmányainak” a visszavonására, a sajtószabadság, a plurális nyilvánosság további korlátozására. A magyar állam szétbarmolása folytatódik, a kormányzást a digitális és elektronikus uszítás helyettesíti, mint egyébként sok helyütt, ahogy mondani szeretik régimódi publicisták: szerte a nagyvilágban, amire a korszerű fiatalok azt mondják: „kint”. (Ismerik a „kinti magyarok” kifejezést? Ragyogó.)

A makacs tévedés következtében „baloldalinak” meg „demokratikusnak” nevezett ellenzéki pártocskák meg sajtótermékek a „mérsékelten szélsőjobboldali” (van ilyen?) Jobbikkal való összefogást mérlegelik. In hoc signo vinces, Simicska.

Választó egy bukaresti fülkében december 11-én.
©

Heribert Prantl, a ballib Süddeutsche Zeitung hírneves vezércikkírója, helyettes főszerkesztője videopublicisztikájában kócosan, kisírt szemmel, mélabúsan emlékezteti a németeket – legalábbis a nyugatnémeteket – arra, hogy a vadállat merénylők bomba- és kamionpolitikáját talán nem kellene hasonlóan vadállati rendőrállami és háborús politikával megkontrázni. Nehogy azt higgye valaki, hogy a CSU meg az AfD akár néhány órát várt, ameddig Frau Merkel áldozatainak nevezte – választások jönnek – az Iszlám Állam által „vállalt” gyilkosság halottait. Becstelenség, mondja dr. Prantl. De hát megette a fene. Mindenki láthatta, mi lett a Francia Köztársaságból a merényletek után. Ha Németország is erre az útra lép – és Anglia sincs már – , akkor Európának és 1989-nak végképp befellegzett. Európa „fölöttes énje” leköszön.

Nem megmondta Orbán Viktor? De megmondta.

De addig is a Friedrich-Wilhelm-Gedächtniskirche ívei alatt – az NSZK vezetőinek jelenlétében – Heiner Koch katolikus érsek, Markus Dröge evangélikus püspök, Michael Müller berlini főpolgármester (SPD) azt mondja, hogy Berlin továbbra is keresztyének, zsidók, muszlimok és mások nyitott városa marad. Szép szavak.

A szép szavak ellenére nézzünk szembe végre józanul avval, ami történt.

200 éve állnak a modern, azaz kapitalista rendszer középpontjában az angol nyelvű országok, előbb a Brit Birodalom, majd az Egyesült Államok, különböző alakváltozatokban, különféle szövetségi-geostratégiai formációkban, de általában együtt, lazább vagy szorosabb kapcsolatban. Anglia kilépése az Európai Unióból (együtt Nagy-Britannia állami egységének megrendülésével), majd Trump megválasztása nem kevésbé drámai fejlemény, mint annak idején a Népszövetség föloszlása vagy az aranyalap megszűnése volt. Anglia révén kapcsolódott Észak-Amerika (meg a Commonwealth pár állama még) Európához, ez volt az ancien régime bázisa, amely 1945 és 1989 között uralkodott, s amely 1989 után megerősödni látszott – de ez csak épp ennyi volt: látszat. Az angol kilépés, az új amerikai izolacionizmus (és a liberális konszenzus rég esedékes halála) új világrendet – pontosabban: rendetlenséget – jelent. Minden rendetlenség tartalmazhat esélyt és reményt (van, aki épp ebben bízik, még a baloldalon is), de hát ez csak elvi lehetőség, amelynek tapasztalható (empirikus) jelei (még) nem mutatkoznak.

Amikor a fasiszta hatalmak (Németország, Olaszország, Spanyolország, Japán) kiléptek a Népszövetségből, szintén „új világ” kezdődött – ennek a neve a második világháború volt. Az is „újdonság” volt, sokak szerint reményt tartalmazott nyomokban. (Németh László azt írta ekkor, hogy a német kés – így – kivágja majd a földgolyó rothadt részeit; szóval volt ujjongás bőven.) Akkor is a kantiánus republikánus kozmopolitizmus („örök béke”) halálát ünnepelték az etnicisták meg a reakciósok meg a diktatúrák (akkor még) nyílt, dacos és diadalittas hívei. A Kellogg-Briand paktum (a háborúk betiltása, amely nem volt merő tréfa, hanem a nemzetközi jog átalakítása, amelyet – enyhített alakban – az ENSZ is megörökölt) ugye kudarcot vallott egyetemben a liberális-republikánus kozmopolita pedagógiával. Jöhetett a Wehrmacht meg a Waffen SS meg a többi. Ilyen veszedelem most nincs. Klasszikus fasizmus sincs – mert klasszikus fasizmus csak a kommunistákkal szemben értelmes, akik manapság hiánycikket képeznek. A liberálisok tévedtek, amikor azt hitték, hogy a szocialista-kommunista ellenállás megszűnésével a terepen egyedül maradt globális nagytőke megáll itt; nem gondolták volna, hogy a kommunista meg a szociáldemokrata baloldal után ők következnek. Pedig ez a helyzet.

A magyarországi olvasó is észlelheti (teszem azt, a HVG-ben), hogy a modern kapitalizmusban megszokott, banális újraelosztást holmi bolsevista trükknek tekintik; a nálunk megszokott kistőkés-kispolgári logika szerint voltaképpen a nagytőkés korporációk, a részvénytársaságok és a holdingok is gyanúsak (mintha lenne bármi egyéb, mintha a mitikus „kisvállalkozók” számítanának, pedig már alig különböznek a bérmunkásoktól). A liberálisokra a tőkés korporációknak és tőkés államoknak nincs többé szükségük; a „hatékony kormányzáshoz” szükséges konszenzust nem a plurális-parlamenti logikával kell megszervezni (hiszen ennek a tartalmai látványosan megszűntek), hanem a hatalommánia és a demagógia kevéssé újszerű elegyével, amelynek pár Twitter-üzenetben összefoglalható ideológiája az – egyébként folyton módosuló – etnikai előítélet, nemi előítélet és az alóluk kikandikáló osztálygyűlölet (az „alsóbb néposztályokkal” szemben, fölülről). A többi a profit meg a stratégiai előnyszerzés szokványa, amelyet ugyancsak a megszokott modorban kísér a „ráció”, a gondolat iránti (mesterségesen is „gerjesztett”, de a korszellemnek is megfelelő, tehát spontán) undor. Paranoid mítoszok, stb., stb.

A tőketulajdon nélküli „néposztályok” – a proletariátus, a prekariátus, a munkanélküliek, a kisnyugdíjasok, az önálló törpebirtokosok, a kiszolgáltatott „kisvállalkozók”, a polgári társadalom alá szorult lumpenek és az „underclass” – politikai szervezettség hiányában csak olyan defenzív eszközökhöz nyúlhatnak, mint a tömeges kivándorlás (ez tartja fönn a belső egyensúlyt a kelet-európai országokban: a kelet-európaiak migrációja Nyugatra, továbbá a keleti menekültek, bevándorlók kiszorítása, s ez ma a nemzeti egység alapja); mindez pedig az osztályproblémát etnicizálja és rasszosítja. Az ún. baloldal, amely két és fél évszázados történetében először nem képes vagy nem hajlandó az alsóbb osztályok érdekeit képviselni, csakugyan szóra sem érdemes.

Amiről viszont érdemes beszélni, az a mindenütt növekvő egyenlőtlenség, az elhúzódó strukturális válság, a közel-keleti, közép-ázsiai és afrikai népek elmondhatatlan szenvedése – amelyért mindenekelőtt a globális kapitalizmus a felelős, és képviseletében a nyugati nagyhatalmak – , no meg Törökország, India és Indonézia fasizálódása, a szunnita-síita majdnem-világháború, a burmai (Myanmar) muszlimok (rohingyák) iszonyatos üldözése (a kínai kisebbség helyzete is romlik) Ang Szán Szú Csí (Szaharov-díj, Nobel-békedíj, Nehru-díj) emberijogista rendszere alatt, a dolgozók, munkanélküliek és nyugdíjasok helyzetének romlása, politikai erejük csökkenése, a fajüldözés, a nőgyűlölet (nemcsak az iszlamista rezsimekben, hanem Indiában is, sőt: elsősorban a „demokratikus” Indiában), az etnicizmus, a sovinizmus, a klerikalizmus, a militarizmus újjáéledése; a Kelet és a Nyugat, Észak és Dél közötti gazdasági, katonai, szociális egyenlőtlenség, a gazdaság halmozódása a centrumban és mindenki más leszakadása, s emiatt persze újra a háborús veszély.

A represszív jobboldali politika diadalsorozata után a mélyenszántó balközép, polgári közírók azt javasolják (amint várható volt), hogy meg kell érteni, mit kíván a nép (szerintük: elnyomást), és olyannak kell lenni, mint az ellenfélnek, végül is a lepuffantott niggerek meg a megerőszakolt nők csak azt kapják, amit megérdemelnek. Lássuk be. Így közelednek (szerintük) a néphez, amelyet eddig bűnösen elhanyagoltak. Mert a nép, amelyet végre az „elitistáknak” is meg kell érteniük, szerintük diszkriminációt és repressziót áhít. Mert szerintük ilyen – lássuk be – az emberi természet, amihez végre-valahára alkalmazkodniuk kell. Így jön létre a szükséges nemzeti egység. Szerintük. A többi csak PC bárgyúság, PC frázis. „Egyenlő emberi méltóság”? „Szabad emberi közösség”? „Hatalomnélküliség”? Csacsiságok. Mindezt már hallottuk 1939-ben.

Semmi új, hacsak az ellenállás hiánya nem az.