Helyben hagyták

Lélekvesztőkön vagy túlzsúfolt menekülthajókon vágtak neki a nyílt tengernek, de a legtöbbjük annyira kétségbe volt esve, hogy a hullámsírt is kisebb rossznak gondolta az otthoni viszonyoknál. A nyugati világ lelkiismerete kissé késve ébredt fel, annak ellenére, hogy a menekülthullám előzménye az Egyesült Államok csúfos kudarcba fulladt katonai kalandja volt. Márpedig a Nyugat segítségére szükség volt, hiszen a környező államok, ahol a menekültek először partot értek, nem tudtak megbirkózni a feladattal.

A vietnami menekültek 1975-ben kezdődött, majd az 1990-es évek közepéig húzódó története sok hasonlóságot mutat a mostani népvándorlással. Ma már látszik, hogy évtizedek elteltével a vietnamiak kiválóan beilleszkedtek Nyugaton. Annak a diplomáciatörténeti újdonságnak a megismétlődése várat magára, hogy a menekültválságot konferenciák sorozatával rendezték, mégpedig a kibocsátó, a tranzit- és a befogadó országok megegyezésével.

A harcok 1975 áprilisában értek véget, a dél-vietnami főváros, Saigon elestével.

Az amerikaiak utolsó napja Saigonban, egy nap alatt 7000 embert evakuáltak - a CNN összeállítása korabeli felvételekkel:

A háború utolsó napjaiban az amerikaiak 130-140 ezer szövetségesüket menekítették ki. Úgy tűnt, másokat már nem kell befogadni. Pár év múlva azonban jelentkezett a vietnami társadalomátalakítás hatása. Az ország gyors újraegyesítése után a kommunizmus építését Dél-Vietnamra is kiterjesztették. Százezrével küldték átnevelőtáborokba az Amerika-barátságtól és a kapitalizmustól „megfertőzötteket”. Egymillió embert telepítettek vidékre, hogy mezőgazdasági munkát végezzenek. Mindennaposak voltak a kivégzések. Fokozta a válságot két rövid háború is: Vietnam 1978-ban (egyébként örvendetes eredménnyel) Kambodzsában véget vetett a kínaiak által támogatott vörös khmerek rémuralmának, majd 1979-ben kínai csapatok hatoltak be Vietnamba.

Menekültválság, 2015 - Amikor a kétségbeesés gyalog indult Nyugatra - Nagyítás képgaléria

Menekültek százezrei indultak el 2015 nyarán a balkáni migrációs útvonalon Németország felé, legtöbbjük Magyarország déli határán lépett be az Európai Unióba. A helyzet nálunk augusztusra várt tarthatatlanná, a kormány ugyanis elzárta útjukat Nyugat felé, az itt rekedt tízezrek pedig embertelen körülmények között várták azt, hogy elhagyhassák az országot.

A nagy kapitalistaellenesség fő kárvallottja az az etnikai kisebbség lett, amelyik mindaddig kulcspozíciókat töltött be a kereskedelemben és a pénzügyekben. A kínaiakat az is sújtotta, hogy Vietnamban történelmi okokból nem túl erős a Kína-barátság. Nehéz eldönteni – mondja Magyarics Tamás történész –, hogy az akkori vietnami pártvezetők, Ho Si Minh és társai lelkében a nacionalizmus vagy a kommunista meggyőződés volt-e az erősebb. És friss volt még annak az emléke is, hogy „a kínaiak a vietnamiak utolsó csepp véréig harcoltak volna az Egyesült Államok ellen”. A Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front – a Vietkong – olyan nagyhatalmi játszma áldozata is volt, amelynek nyomán elhúzódott a háború.

Az AP felvételeiből készült összeállítás Saigon elestéről a South China Morning Post című hongkongi lap YouTube-csatornáján:

A kínai származású vietnami menekültek nem elhanyagolható részét – mintegy negyedmillió embert, főképp szegényebb észak-vietnamiakat, akiket nem a politikai változás, hanem az etnikai feszültség riasztott meg – Kínában fogadták be. Államközi alkura utal, hogy a szocialista országokra jellemzően szigorúan őrzött szárazföldi határon ennyi ember átjuthatott.

A menekülők – nem csak a kínai származásúak – többsége azonban a kommunista eszméknek is hátat fordított. Ezek a százezrek csónakos emberek (boat people) néven vonultak be a történelemkönyvekbe. Vagyonokat fizettek az embercsempészeknek (a szokásos fizetőeszközök, az egyunciás aranylapkák valószínűleg tömegesen vándoroltak kormányhivatalnokok zsebébe is), hogy életüket kockáztatva nekivághassanak a tengernek. Nemcsak a hajótörés, az éhség és a szomjúság tizedelte őket, hanem az arrafelé hagyományos kalóztámadások is. A martalócok nem átallották kirabolni, megerőszakolni, megölni a legszerencsétlenebbeket sem. Mindmáig nem tudni, hány vietnami veszett a tengerbe, a becslések 40 ezer és 400 ezer fő között mozognak – mondja Magyarics.

1979. Az amerikai CBS televízió legendás 60 perc című magazinjának riportja a Malajzia partjaira érkező vietnámi menekültekről:

Malajzia, Szingapúr, Indonézia, Thaiföld és a Fülöp-szigetek eleinte akár katonai erővel is visszafordították kikötőikből a hajókat, sok olyan esetben is, amikor nyilvánvaló pusztulás várt rájuk, majd csak késve, vonakodva állítottak föl kezdetleges menekülttáborokat. Egy ilyen hajó, a Hai Hong kálváriája volt az, ami végképp felrázta a Nyugatot. Az 1978 karácsonya előtti ünnepi hangulatba robbantak bele a tévétudósítások a malajziai kikötőből elzavarva rettenetes körülmények között hánykolódó (és a pár évtizeddel korábban minden kikötőben elutasított zsidók sorsát idéző) két és fél ezer ember megpróbáltatásairól.

Amerika csak újabb problémákat teremtett az afganisztáni kivonulással

A leghosszabb háborújába belefáradt USA mindent feladott, napok alatt összeomlott a kabuli kormány, Afganisztán urai húsz év után újra a tálibok.

Ez volt az a pont, amikor a nyugatnémetek is bekapcsolódtak a mentésbe. Washington már egy ideje sürgette szövetségeseit, hogy vegyék ki a részüket a menekülők befogadásából, de erről a közvélemény nemigen tudott. Amikor a drámai képekre hivatkozva Ernst Albrecht, Alsó-Szászország kereszténydemokrata tartományi miniszterelnöke a vietnamiak első csoportját Hannoverbe utaztatta, a többség nem politikára, hanem emberbaráti akcióra gondolt. A német karácsonyfák mellett ülő vietnami gyerekek képe sokak szívét megmelengette. Akkor fogadtak be először tömegesen Európán kívüli menekülőket, és megszületett a tavaly oly sokat emlegetett Willkommenskultur.

Az USA-ba érkező 900 ezerhez képest az NSZK-ban mintegy 40 ezer vietnaminak adtak otthont. Legismertebb képviselőjük talán Philipp Rösler. Őt csecsemőként fogadták örökbe, német nevet kapott, majd a liberális párt elnöke lett, miniszteri posztokat töltött be a Merkel-kormányban, és 2011–2013 között az alkancellárságig vitte. Mintegy igazolva a mai nézeteket, amelyek szerint a menekültválság okait a helyszínen kellene megszüntetni, a vietnamiak áradata akkor apadt el, amikor a Nyugat feloldotta a Vietnam elleni gazdasági bojkottot, azaz akkor, amikor magához tért a gazdaság, megkezdődtek a piaci reformok, enyhült a politikai nyomás. Erre 1995-ig kellett várni.

Drámai jelentek 1990-ből. A kanadai haditengerészet vietnami "csónakembereket" ment meg egy lélekvesztőről:

Addig a nemzetközi diplomácia kitermelt néhány olyan megoldást, amelyeknek akár a mostani menekültválságban is hasznát lehetne venni. A több konferencia egyikén, 1979-ben, Genfben elfogadták a sajátos nevű rendezett kiutazási programot. Ennek az a lényege, hogy az USA és Nyugat-Európa pénzügyi és politikai támogatásával a kivándorolni készülők még Vietnamban megkapják az engedélyt, így legálisan és biztonságosan utazhatnak oda, ahol befogadják őket. A nagyjából két évtized folyamán elmenekült vietnamiak valamivel nagyobb része (mintegy 900 ezer ember) került így Nyugatra, mint a tengeren át (több mint 700 ezren). Említésre érdemes az is, hogy – szintén nyugati segélyekkel megtámogatva – már az 1990-es évek eleje óta több mint százezer vietnami települt haza.

Sajátos alku eredménye volt az a konstrukció, amelyet első menedék néven emlegetnek. Az első ország annak a kompromisszumnak a jegyében fogadta be átmenetileg az érkezőt, hogy biztosítékot kapott: van olyan állam, amely vállalkozik az illető letelepítésére. A rendszerbe szintén sok amerikai és nyugat-európai pénz áramlott, egyebek mellett azzal a – Nyugatról nézve kedvező – eredménnyel, hogy ily módon megsegélyezve már a környező ázsiai államok is szép számmal fogadtak be vietnamiakat.

A Kanadában beilleszkedett vietnamiak olyannyira nem felejtettek, hogy pénzzel és civil kezdeményezésekkel támogatják a szíriaiak befogadását. A nagypolitikában azonban nem ennyire kézenfekvő a párhuzam. Azért sem, mert mostanában lökésszerűen majdnem annyi menekült érkezik Európába, mint a vietnami menekültválság két évtizede alatt az összes befogadó országba eljutó körülbelül 1,6 millió ember.

Különbség az is, hogy a Vietnamból távozók többsége Amerika-barát katolikus volt. És az is, hogy amíg megvolt a vasfüggöny, könnyebben befogadták azokat, akiket a kommunizmus üldözötteinek tekintettek – ahogyan az 56-os magyarokat is. Szerepet játszott az is, hogy a háború után az Egyesült Államok felelősnek érezhette magát a történtekért. Különösen pedig az amerázsiai – többnyire amerikai apától és vietnami anyától származó – gyerekek iránt. Még az is megesett, hogy az ilyen kicsinyeket Amerikába vágyó vietnami családok örökbe fogadták (azaz jó pénzért megvásárolták szegény sorsú anyáktól).

Az csak paradox epizód, hogy akkoriban épp a baloldal figyelte gyanakodva a menekülteket. Nem csoda: a 68-as mozgalmak egyik éltető eleme volt a tiltakozás az amerikaiak vietnami beavatkozása ellen, egyik hős példaképe pedig Ho apó, azaz Ho Si Minh. Az ellentábor képviselőit, köztük vietnami kapitalistákat, katonatiszteket és kormányhivatalnokokat sem az USA-ban, sem Nyugat-Európában nem volt könnyű balról jó szívvel fogadni.

A cikk először a HVG 2016/27. számában jelent meg