Egy regénymentés története, avagy így (is) működött a cenzúra a szocializmusban

HVG: „A külső lektor, így nevezték a cenzort, jóindulatú jelentésében azt sugalmazta: »Mentsük meg ezt a regényt.« Megmentettük, a helyszínt áttettem Görögországba, a börtönéveket megelőző bulgáriai koncepciós pert a görög Beloiannisz-perre cseréltem.” A szomjúság ára című új kötetének előszavában lebbenti félre egy évtizedekkel korábbi irodalompolitikai skandalum fátylát. Adódik a kérdés: mi volt a baj az 1970-es évek legelején A tolmács című kisregényével?

Gergely Ágnes: Eleinte semmi, hiszen éppen a Szépirodalmi Kiadó igazgatója, Illés Endre csábított át a Magvetőtől azzal, hogy a verseimnek és a prózámnak náluk otthonosabb helye volna. Örültem a kapacitálásnak, így második regényem kézirata az értő szerkesztő – a későbbi köteteimet is gondozó – Márványi Judit asztalára került. Az „érzékeny témára” tekintettel a kiadó főszerkesztője, Vécsei Irén – gyanítom, az óvatos Illés egyetértésével – úgy döntött, hogy a regényemet elolvastatja a Szépirodalmi egyik állandó külső lektorával is. A kiadó „problematikus” kéziratainak szuperlektorálását akkoriban ketten végezték: a Film Színház Muzsika című lap főszerkesztője, a regényírással is foglalatoskodó, rideg tekintetű Hámori Ottó, valamint a kultúrában felmérhetetlen informális hatalommal bíró, Aczél György tanácsadói köréhez tartozó Pándi Pál. A tolmács, hála istennek, hozzá került. Szenvedélyes olvasó volt, s mert a regény alapjában tetszett neki, hát javaslatokat tett a „megmentésére”.

Fazekas István

HVG: Mai szemmel szinte hihetetlen, hogy a hetvenes évek elején említhetetlenek voltak a bulgáriai koncepciós perek, hisz Sztálin halála után nemcsak Rajk Lászlót, de a bolgár Trajcso Kosztovot is rehabilitálták.