Ipari zöldítés: rozsdatemetőből kulturális tér

Miről lehetett megismerni húsz-harminc évvel ezelőtt a Ruhr-vidékről jött embert? Arról, hogy mielőtt leült volna, végighúzta az ujját a széken, hogy lássa, mennyire poros. Mert hogy poros, az biztos, ahhoz ő már hozzászokott otthon. Otthon, vagyis a német szénbányászat, a vas- és acélipar otthonában, ahol szinte soha nem sütött a nap a sok füsttől, koromtól, portól. És ahol a temetőkben, a fejfák tanúsága szerint, a férfiak életkora leginkább hatvan alatt volt.

Kevés olyan tája van Európának, ahol a gazdasági változások nyomai ilyen élesen megmutatkoznak. A XIX. század közepén a Ruhr-vidéknek összesen volt vagy 200 ezer lakosa – 1960-ban pedig 6 millió, s közülük 600 ezer bányász. Utóbbiak mára kétezren maradtak, hírmondónak, ők is leginkább a már lezárt bányák felügyeletével foglalkoznak. Tavaly a legutolsó aknát is bezárták Bottropban, az utolsó feketén csillogó széndarabot az államfőnek ajándékozva, emlékül.