Miért váltották le Tarlóst? A választ a használt autóknál keresse!

Sztojcsev Iván

7 perc

2019.10.30. 18:00

Aki nem tud eleget egy termékről, az ráfizet, de pontosan mennyire? Mennyi energiát kell beletenni az árak összehasonlításába, és mit lehet tenni, hogy a politikusok közül se csak azokat választhassuk, akiket már ismerünk? A közgazdasági elméleteket bemutató sorozatunkat az információs aszimmetria áttekintésével folytatjuk.

Komolyan Nobel-díj jár a felfedezésért, hogy néhány ember többet tud pár dologról, mint mások? Egy újságíró ezt kérdezte 2001-ben, amikor röviden összefoglalták neki a kutatások lényegét, amelyekért George Akerlof, Joseph Stiglitz és Michael Spence megkapta a közgazdászok legnagyobb kitüntetését. A válasz: igen. Ám lehet, hogy ami ennyire triviálisnak tűnik, mégsem az.

A közgazdaságtan sokáig úgy vizsgálta a vásárlók döntéseit, hogy feltételezte: mindenki a saját szempontjából legjobb lépést fogja megtenni. Ami, ha egy kicsit is logikusan belegondolunk, egyáltalán nem így van – ugyan ki lenne az az őrült, aki ha kiugrik a boltba egy kiló kenyérért, előbb körbenéz a környék összes többi üzletében, hogy mindenképp a legolcsóbbat vagy a legjobbat vásárolhassa meg?

Ezt még csak-csak megoldotta a közgazdaságtan. Egyszerűen betették a modellbe azt, hogy a keresgélésnek pénzben is kifejezhető ára van. Előbb csak azzal az összeggel számoltak, amit az ember megkereshetett volna annyi idő alatt, amennyit a vásárlásra fordított, később már azt is belevették a számításba, hogy a szabadidőnek is értéke van. (Csodálatos pillanat lehetett, amikor az első közgazdász rájött, hogy otthon, a kanapén üldögélni jobb, mint sorban állni a vásárláshoz, de a közgazdaságtan épp azért szép, hogy az ennyire alapvető dolgokat valahogy számszerűsíti. És sokan igazolhatjuk: tényleg jobb a kanapén ülni.)