Előszeretettel titulálják az elkapott pillanat művészetének a fotográfiát. A meghatározás tűéles, ám idáig valahogy el kellett jutni technikailag is – szól közbe szelíden egy minap megjelent könyvecske, amely a fotózás ősidejéhez nyúl vissza: a rögzített „pillanat” megszületéséhez 1826-ban több mint nyolc órára volt szükség.
A legelső fényképet, egy tájcsendéletet az a francia vegyész, Joseph Nicéphore Niépce készítette, aki néhány év múlva a nagy cél érdekében összedugta a fejét honfitársával, az utóbb fényképészeti alapfogalommá átlényegült Louis-Jacques-Mandé Daguerre-rel.
A fotográfia története a 19. század elejére nyúlik vissza. A társadalom minden szintjén tömeges igény jelentkezett a valóságot legteljesebben megközelítő ábrázolás rögzítésére. Már nem tartották elsőrendűnek a képek mitológiai és vallásos mondanivalóját. Fontosabbnak tűnt az ábrázolás hogyanja. A feltörekvő polgárság reális életszemlélete a valósághű ábrázolást kívánta meg.
A fényképíró masinák evolúcióját felvillantó, nyomon követő kis képes album – amely elsősorban Fejér Zoltán fotóművész elképesztő gyűjteményére támaszkodik – talán még a megszokottnál is érdekfeszítőbb darabja az Anno sorozatnak: a szöveg és a kép szétválaszthatatlan, egymást magyarázzák, egymást szemléltetik, a könyvet lapozgató pedig élvezkedik.
