Ésik Sándor: Handó ment, a baj maradt

Handó Tündét bírósági vezetők a legrosszabb pártállami korszakot idéző, bizalmaskodó hangvételű, hízelkedő, álszentül bókoló levélben búcsúztatták. Volt, aki ezt paródiának gondolta, mások émelyegve olvasták, a többség kiröhögte.

Hiba lenne azonban egy kacajjal vagy háborgó gyomorral elintézni, a levél ugyanis mély, régi és komoly válság tünete.

A magyar bírósági rendszer válságáé, amelynek Handó, miként az olvasó émelygése, csak múló tünete.

Mi ez a válság?

Nézzük meg előbb, mi a bíróság: hatalmi ág, nagy dolgok eldöntője. Olyan esetekben például, mint amikor az angol lord bírák a miniszterelnök kezére csapva nem engedik a parlament korlátozását. Számos kis vita eldöntője, Iustitia templomának papja, aki pénzre és politikára tekintet nélkül dönt két magánember, két cég vagy éppen állam és magánember jogvitájában. Végül pedig hivatal, ahol iktatnak, nyilvántartanak, pecsételnek, mint minden hasonló helyen.

A bíróság e három funkció elegye. Nem jó, ha bármelyik túlsúlyba kerül. A magát folyton lordnak képzelő bíró elszabadult hajóágyúként rombol ott is, ahol nem kellene. A külvilágra nem reagáló bíró nem ismeri azoknak az embereknek az életét, akikről dönt, és nem reagál, amikor nagy ritkán a lord bíróra volna szükség.

A bürokrata pedig elsősorban nem ítélkezik, hanem a statisztika és a szervezeti intrika tölti ki az életét.

Hozni akarja a szép kerek számokat, meg akar felelni az elvárásoknak, hiszen ettől várhat előrelépést.